Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-02 / 44. szám

dicsomí mezben — annak iszapjában. — E szent helyre gyakran kiballagok. Egy izben egy terebélyes tölgy alá teleptilt kisebb búcsújáró csapat vonta — a sok közül — magára figyelmemet. 25—30 nő közt egy férfi ült középen. Énekeltek. A férfiúnak szép, erőteljes hangja, összeolvadva a nők gyöngéd sopránjával, kellemesen hatott rám. A dallam is csinos volt, kíváncsivá lettem a szövegre. Közelébb vonultam a csoporthoz. . . . Tisztán kivehettem minden szó tagot . . . Mária siralma volt az ének tartalma, a mint az anya a kereszt alatt zokog s panaszolkodik. ... A hang a szövegben oly egyszerű, szép, s oly igazi értelmes tolmácsoló volt, a milyet itt és ezektől nem vártam. Végig hallgattam. Most már nem a dallam, hanem a szöveg érdekelt. Az a szánakozó s gunyoros érzet, melylyel az ily vakbuzgó s elámitott népet tekintém, elnémult bennem. — Micsoda ének ez ? kérdem magamban meglepetve. . . Ha a római egyház ónekköltői ilyeket irnak : valóban irigyelnünk lebet énekeskönyvüket; mert itt a hang szerencsésen el van találva ... oly szép, mint valamely csinos néprománc Petőfi vagy Cucor dalai avagy Kriza Vadrózsáiból. . . Istenem ! mi ehez képest a m i rímekbe szedett dogmatikánk s morálunk, mi ehez képest a mi énekes könyvünk! A nép tudja ugyan könyv nélkül, de nem érti; mert nem az ő nyelve s érzelmei, hanem száraz tudósok nézetei. Midőn elhangzott a 4—5 stróphás ének, oda mentem a férfiúhoz s kértem, hagyná megtekinteni könyvét egy pillanatra. Készséggel nyujtá át a könyvet. Azt hittem, hogy ez a jókora kötet bizonyosan a r. egyház törvényesen bevett énekeskönyve lesz. Csalódtam. . . Külön cimü, apróbb kis füzetek voltak, oly alakban mint a ponyvairodalom gyümölcsei. — Mit kíván barátom e kis füzetért, melyet birni szeretnék ? — Uram, amott a ponyván akárhányat vehet krajcárjával. Siettem a könyvsátor alá. A sok közül hamar főiismertem az enyémet; egyszer hallottam s majdnem szórólszóra tudtam, — nem az emlékezetnek, hanem a költemény jó és szép voltának ismérve levén az, ha egyszeri hallásra is megmarad a lélekben. — Azon reményben, hogy több ilyet is Dyerendek, egy halmaz szent énekes füzetkét vásároltam. — Mind nyomorult hitvány szemét — közte egyetlen gyöngyszem, a Mária siralma. Ezt valódi gyönyörrel olvastam. Tehát ez a szép kis ének, mely becsületére válnék a pápista énekes könyvnek, nem a főtisztelendő clerus finom izlésti virágos kertjében, hanem a ponyvairodalom szemétdombján termett ? ! egy ihletett pillanatban nem az avatott Pájer vagy Majer, hanem tudja isten melyik énekes egyházfi agyában született ?! — Hol nőtt, honnan származott: nem tartozik a dologra; elég az, hogy szép s felköltötte bennem a figyelmet és az óhajt: vajha a mi énekeink is ily természetűek volnának ! De beszéljen maga a költemény. Ide irom egész terjedelmében. 1. Oh szomorúságnak gyászbaborult napja — Én vagyok Mária, az elmaradt árva.... Sok az én panaszom Ki sem is mondhatom. 2. Szomorúság nekem itt minden lépésem, A kereszten látom elhalni gyermekem. . . Sok az én panaszom stb. 3. Ez-e a köszönet, oh bűnös emberek, Hogy az én szent fiam szenvedett értetek ? — Sok az én panaszom stb. 4. Az ő nagy szerelmét mivel háláljátok ? Ott vérzik homlokán tövis koronátok . . Sok az én panaszom stb. 5. Forró szerelmének miben vagyon bére ? — Ide hull kezemre drága piros vére. . Sok az én panaszom stb. Ez ének, ha az egyh. költészetnek nem remeke is, tagadkatlan, hogy meg van benne, ami nincs ami énekeinkben t. i. a világos, egyszerű, népies nyelvezet, s hogy nem okoskodik, nem dogmatikái, nem az értelem, hanem a szívhez beszél s van benne költészet. — Mikép beszélne e tárgyról ami énekes könyvünk? Kétségkívül a „v ál tság munkája" lenne a thema, megmutatván az eredendő bűnt, hogy Ádámban mindnyájan vétkeztünk, de ezt ama tökéletes és egyetlenegy áldozatért elengedi nekünk az, isten. Vagy zengene a nap elsötétülése, a föld megindulása, a templomkárpit kettéhasadásáról s idézve a szenvedő Megváltó minden szavait a végpillanatból stb.; — de azt a fájdalmat, melyet az anya érezhet, midőn fiát a kereszten látja — ezt már azért sem értené, mert egyrészről nagyon pápistás, más részről, mert nagyon világias színezetű ; az igazi prot. különösen pedig kálomista énekeikben nem szabad vegyalakokat, hanem béltartalmat keresnünk. Legyen kinek-kinek az ő hite szerint. Én azt tartom, hogy a rímekbe szedett dogma és morálnál sokkal üdvösebb volna a vallásos érzetek oly hangú kifejezése, mint a népdalokéi, vagy legalább mint im e mutatványé, — hogy nekünk vallásos néphymnusok kellenek. Ha eljő az a boldog kor, melyben a szükségessé vált reformok egyházunkban megkezdetnek: ^énekeskönyvünkre is rákerül a sor. De a reformnak nem az elavult nyelv, a hibás grammatika kijavításából kell állnia. Egészen 88*