Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-02 / 44. szám

jegyzendőnek vélem, hogy az iskola ilynemű túlbecsülése és lényegének ily teljes félreismerése az iskolák alsóbb rétegében, legfőképen a népiskolákra vonatkozólag van elterjedve, mert hiszen minden valódilag müveit egyén már saját tapasztalásából is másként van meggyőződve. De ámbár mi is óhajtjuk, hogy a néptanitók leguagyobb részének szegényes anyagi helyzetén segitve legyen, mi is kívánjuk, hogy mint szellemi érdek képviselőjének a kellő tisztelet neki megadassák, másrészről azt sem titkoljuk, hogy nagy visszatetszést szül, sőt botránkozást azon együgyű önelégültségből származó fenhéjázó követelés, melyet a néptanitók legnagyobb része napjainkban mutat és maga részére vindikál. Valóban ezen testület saját ügyét roszabbul nem védelmezheti, mint azon hivatkozásával, hogy a népműveltség tőle származik. Ezen hamis hivatkozás nélkül is okvetlen segitve lett volna a néptanitók szűkes anyagi helyzetén már csak azon egyszerű okból is, mert a becsületes munkás méltó a maga jutalmára, hanem ami a méltóságot illeti, anyai bizonyos, hogy ez sokkal inkább előtűnt volna a szerénység, mint a határtalan öntulbecsülés szinében. Egyébiránt maga azon körülmény, hogy hivatásuknak ily téves nézete épen magában ezen testületben ennyire elterjedt és megerősödött, elég világosan megmutatja azon műveltségi fokot, melyen néptanítóink legnagyobb része még napjainkban is áll. De azonban ezen testület irányában igaztalanok volnánk, ha ezen ferde elmélet felállítását neki tulajdonitanók. Nem, ez korunk szülöttje, egyik kinövése, valamint az is bizonyos, hogy az ezen hamis elmélet alapján megindult fenyezést is inkább a napi sajtóban is pártolt közvélemény tukmálta reá e testületre, mely az egyházuak hátat forditva, az államformákkal meg nem elégedve, mivel sem ezekben, sem amabban kedvenc eszméit kifejezve nem találta, reményének összegével az iskolák felé fordult s ezekben keresi sok valódi és még több képzelt nyavalyáinak panaceáját. Az iskolák, a közvélemény feléjök fordult ily soha nem reménylett kedvező szele által, saját túlbecsült fontosságuk által öntudaton kivül ekképen meglepetve, nagy buzgalommal igyekeztek növendékeikbe nagy fontosságukról felkelt eme tévnézetet becsepegtetni és terjesztették is ezen követelő irányzatot a félműveltség által, mely az eszme végetlenségével szemben oly kápráztatólag hat a szemekre. Nem kételkedünk azt is kijelenteni, hogy az iskolák hivatásának ily ferde felfogását nem csupán a népiskolákra alkalmazzuk. Szerintünk ugyanis az iskola az éleinek csak produktuma. Ugy de hányszor halljuk és olvassuk ezt: az iskola az életben fontos tényező. Ezen gondolat igy kimondva első pillanatra amily egyszerű, ép oly igaz, sőt megtámadhatlannak látszik. Mert kinek is juthatna eszébe a népéletre nagy befolyással levő iskolák fontosságát kétségbe vonni ! Hiszen a népek életnyilvánulásaiban semmi oly intézmény nem hagyható ki számításból, mi szerves fejlődést nyert. Hogy lehetne ennélfogva az iskolákat kifelejteni, mint melyek a jelen nemzedék egy harmadát foglalkoztatják. Csak az tagadhatná az iskolák befolyását a népek életére, ki azt állítaná, hogy az iskolának önmagában van célja és igy önmagáért van. Mi csak azt tagadjuk, mit korunkban oly sokan állítanak, hogy az iskola az eszmék feltalálója s az ujabb művelődési elemek önálló teremtője volna, a mennyiben szerintünk az iskola nem más, mint a népben élővé lett eszmék kifejezése, a meglevő műveltségnek alkalmazása és igy csak reprodukció. Mi az iskola fontosságát végetlen nagynak tartjuk, épen oly nagynak, mint magát a műveltséget, mert az iskola nem más, mint a jelen műveltség átplántálása a növekedő nemzedékre. Tagadjuk ennélfogva azt, mintha a népmüveltséget az iskolák teremtették volna, hanem ellenkezőleg állítjuk, hogy az iskolák származnak a nép műveltségéből. Az iskolák ugyanis minden korban aszerint módosultak, aminő volt azon korban magának a népnek műveltsége, máskép a scholastika idejében, máskép a reformáció szakában, máskép a mult század philantrop periódusában, ós ismét máskép a mi korunkban. Ezen történeti tények meggátolhatlanul igazolják azon állításunk helyességét, hogy az iskola mindig a kornak csak produktuma, hogy nem élettényező s hogy az iskola mint ilyen nem produkál semmit. De hát mi is volna értelme ennek, hogy az iskola produktív, hogy az iskola élettényező ? Ugyan valyon mit produkál ? A leiek működésének melyik azon határozott és megjelelhető irányzata, a mit képvisel ? Hát nem az egész ember az, kit az emberiség által már megfutott művelődési pályán át lépcsőzetosen fel kell emelnie a jelen műveltség stadiumára, hogy azon és onnan aztin később tevőleges és önálló működéssel léphessen be az életbe ? Hát nem az egész ember az, kivel fejlődésének minden lehető irányzatában teendője van.? Az eszmének mely különlegességét terjeszti elő ? Ipar, művészet, tudománynak, mindegyiknek megvan külön feladata, mindegyik külön tárgyat hoz létre. Valyon az iskola teszi-e ezt ? és ha nem teszi, de sőt mindezen irányzatnak egyformán kell szolgálnia, mily könnyen belátható és világos dolog* hogy az iskola a nópéletben már ténnyé vált művelődési elemnek reprodukciója. (Vége következik.) Mányoki Tamás. BELFÖLD. Egy ponyvairodalmi termék, s a mi énekeskönyvünk. Oly szerencsés vagyok, hogy épen egy csodatevő szent kut tőszomszédságában lakom. Kora tavasztól késő őszig tolongva jő a sok áhítatos nép . . . boldog, kinek a bő forrású „k u t i k a" fenékig kimerigetett iszapjából jut legalább egy pici kis korsócskával. — Köszvényes és nyavalyás emberi- s asszonyi-állatoknak nem elég csak inni a forrásból , meg kell fürödniök — para-