Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-01-06 / 1. szám

telnék. De sajnos, hogy épen ellenkezőleg azoknak a gyarlóságoknak engedve, az egyháznak legszentebb érdekeit kockáztatjuk. Ám tekintsünk csak körűi hazánk protestánsai között, mit látunk ? Látunk Ínséggel küszködő, elesett egyházakat száz számra, a nélkül, hogy léteznék a hivek oly egyeteme, melynek gondja volna rá, hogy a szegények, ügyefogyottak nyomoruságukból kiemelkedve emberi létük magasb hivatásának megfelelhessenek. Látjuk egyházunknak idegen faj- és vallásbeliek közt elszórt tagjait szellemileg pusztulni, nemzetiségre ugy mint vallásra nézve elfajulni, anélkül, hogy az illető testületek az elhagyottak ügyét felfognák s kellő pártolásban részesítenék. Látjuk a magasabb kiképeztetést szomjazó ifjak seregeit külföldre vándorolni s hiányos nyelvismeret miatt céléretlen visszatérni, anélkül, hogy valakinek eszébe jutna a magasabb protestáns tudományosságnak itt a hazában hajlékot emelni. Látjuk a társadalom ügyefogyottjait, tehetetleneit, tudatlanságban botorkálva nyomor és ínség áldozataivá lenni, a nélkül, hogy azon vallás egyháza, mely mindenek előtt a felebaráti szeretetet hirdeti, azon szerencsétlenek megmentésére valamit tenni törekednék. Csudálkozhatni-e aztán, ha azok elmulasztása mellett, melyek az egyház főmissióját képezik, mind nagyobb lesz azok száma, kik a vallási institutiot mindenestül magát túléltnek, a társadalomra nézve felesleges tehernek állítják. Mindez azonban a mi confessionalistáinkat csalatkozhatlansági igényeikben meg nem zavarja és cseppet sem tartóztatja őket, hogy minket tán épen most jelzett követeléseinkért széltire nihilistáknak ne ciniezgessenek. Ők ugyan magok semmit sem tesznek, mi az egyházat jelenben csak tehetetlen, de jövőben vészszel fenyegető állapotából kiragadhatná, ^e baj! ők nem okai semminek, a mindenkori kormány oka mindennek. Semmi sem könnyebb pedig, mint a semmittevést igazolni olyanok előtt, kiktől a cselekvés némi áldozatokat követel. Cakhogy rég megmondta már Sallustius „ubi per socordiam, vires, tempus, ingenium defluxere, naturae infirmitas accusatur, suam quisque culpam auctores ad negotia transferunt." Nagyon csalatkoznék azonban, ki mindezek után is azt vélné, hogy mi a megrögzött szokások és közigazgatási formák által különvált felekezetek olyszerü uniálását óhajtjuk, aminővel e század elején a porosz udvar látta jónak alattvalóit isten és a politia kegyelméből megajándékozni. Semmi sincs távolabb tőlünk, mint az olyanszerü merénylet. S erintünk minden lehető merény közt nincs istentelenebb, mint az olyan természetű dolgokat octroyálni, vagy bár gyűlési többség által eldönteni akarni. Hogy ,mi alakban vélik az emberek hitük szent sejtelmeit legalkalmasabban kifejezhetni, az az ö dolfflik ; mi csak azt kívánjuk, hogy egy és ugyanazon alapon álló emberek közt, e formák ne akadályozzák a lelkek szövetkezését azon magasabb aspiratioikra nézve, melyek emberiségi legfelségesb feladatainkat sugallják. Midőn macedóniai Fülöpnek mind tovább terjeszkedő hódításaival szemben az athenaebeliek aprólékos pártviszályaikat folytatva a zsarnoknak mintegy kezére dolgoztak, Demosthenes Fülöp elleni egyik halhatatlan beszédét azzal a paradoxonnal vezette be, hogy ami az athéniek ügyére nézve korábban legvégzetesb volt, azt a jövendőre igenis kedvezőnek állitá. „Ha azért nem áll jól dolgotok - mondá — mert a múltban semmit sem tettetek, a mit kellett volna tennetek, ez most igen kedvező, miután ellenkező esetben, ha a múltban mindent megtéve, mégis ugy állna dolgotok, a jobbrafordulás reményéről is le kellene mondani." A ki a magyar prot, egyházat közelebbről ismeri, azonnal észre fogja venni, mily nagyon talál Demosthenes elmés gondolata a mi viszonyainkra. Helyi érdekek szűkkeblű előtérbe tolása miatt a magyar protestantismus, mint egyetemes társadalmi tényező, tulajdonképen soha nem is létezett, és igy nem csuda, ha a fentjelzett társadalmi teendőket még csak meg sem kisértette. Nem állithatja pedig senki, hogy híveinkben nem volna buzgóság, hanem mert részekre szakadt, állapotunk mellett jótékonyságunk is rendezetlen, alamizsnaszerü, s a véletlenre nyújtott segélynek semmi állandó láttatja : semmi sem természetesebb, mint hogy a világ általános haladása mellett a sok ügyefogyott egyház nyomora mind kirívóbbá lesz s minden jótett lelket riaszt. Ebből folyik mai napság egyházi életünk hanyatlásának egyik legaggasztóbb ós legfenyegetőbb azon jelensége, hogy a jobb tehetségek az egyházi