Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-01-06 / 1. szám

szolgálattól mindinkább visszavonulnak, ós azon keveseket kivéve, kiket belső, ellenálhatlan hivatás vonz, többnyire olyanok lépnek a papi pályára, kik tehetséghiány miatt más semmiféle téren boldogulhatni nem remélnek. De kérdem, kinek is juthatna eszébe, ha nem kénytelen vele, életének legszebb éveit oly pályára való készülésben tölteni, melyen az alkalmazás szabad választástól függvén, az ember tizenhét iskolai és jó számú kápláni évek után, könnyen oly állomásra juthat, mely mi veit embernek anyagi és szellemi nyomornál, szakadatlan nélkülözésnél egyebet nem nyújt. Már most gondoljuk meg, mi lesz az egyházból, ha vezéreinknek többségét oly emberek kópezendik, kik tisztüket hivatás ós tehetség nélkül kénytelen-kelletlen folytatván, a testi-lelki nyomort ahol vau, okvetlen öregbiteni, ahol még most nincs, előidézni fogják. Hogy pedig a felekezetekre, s egymással mit sem gondoló testületekre szétoszlott magyar protestantismus mennyire nem tud, de nem is szándékszik azon ép oly veszedelmes, mint szégyenletes bajon segíteni, mutatja az, hogy rendesen épen a legtelietetlenebb helységekben szemlélhetők azok a sem élni, sem halni nem tudó különféle felekezetű községek rongyos templomai, paplakjai ós iskolái egymás tövében, a nélkül, hogy akár magoknak, akár a hivatalos magasb közegeknek csak eszükbe is jutna, hogy tán mégis okosabb dolog volna, ha a két (vagy épen három felekezet) egyesitett erővel egy díszes templomot építene, hogy, ha már épensóggel külön-külön lelkészség kell, csekély erejüket legalább külön építkezések által ne merítenék ki, hanem használnák az egy templomot felváltva, ami Svájcban még vegyes katholikus és református kisebb községekben is történik. De hiába! „kevés ember ismeri valódi javát, vagy törekszik azt elérni, ha ismeri." Valóban az nap, melyen a szent István koronaországaiban élő több, mint három millió különféle elnevezésű protestáns egymásra, mint egy és ugyanazon elv képviselőire ismerne, már az e tudatból szülemlett erőóivet hatalmas ösztönül szolgálna a fent érintett emberiségi nagy célok kivitelére, melyek a prot. keresztyénsógnek, ha életerős, elmaradhatlan, szükségképi kifolyásai. Három millió ember egyesitett munkásságának, ha mindegyik csak kis ujját is megmozdítja, óriási eredménye lesz. Tegyük fel például, hogy a háromezer ekklósiát számláló egyesitett protestáns egyház tagjaiban az a nemes buzgalom támadna, hogy kebelében ezentúl elesett egyházat tűrni nem fog, hogy a magyar prot. egyház nagyságának megfelelő akadémiát állit, hogy eszközli idegenek közt levő társainak megmentését a vallás ós nemzetiségre nézve. Mit fog akkor csinálni? — Elhatározza, hogy öt esztendeig óvenkint csak két tízest szed minden lélektől, ami 3 millió lélektől szedve tesz 600.000 forintot egy esztendőre, 5 esztendőre 3 millió forintot, kamatok kamatjaival pedig 3 millió négyszázezer forintot. Ez öszszegnek 6 százalékos kamatja 204.000 forint. Föltéve már most, hogy a 3000 egyháznak egy hatodrésze, azaz 500 egyház többé-kevésbé segélyre szorul, akkor a segély középszámát 250 forintra tévén, esnék egyházak segélyezésére 125.000 forint, s maradna még akadémia felállítására évi 79.000 forint, mely összegből oly theologiai ós philosophiai akadémiát lehetne állítani, mely akármely külföldi, lnsoncólu facultásokkal a versenyt kiállhatná. íme. ily mérveket öltene minden intézkedés, ha egyszer valahára kálvinista, lutheránus ós unitárius elhatároznák magokat mindenekelőtt okosság parancsolta emberi, azután kölcsönös szeretet parancsolta keresztyéni kötelességük teljesítésére ; biztosithatjuk, hogy akkor mindeniknek felekezeti ügye is szebb jövőnek nézhetne elibe. — Ha a pap tisztességes ellátásáról minden egyházban gondoskodva volna, ha ennek következtében tehetségesebb emberek nagyobb készültséggel lépnének a papi hivatalba, e körülmény jótékony hatással volna arra, hogy a községben mentül több jóravaló ember foglalkozzék az egyház dolgaival, ami ismét jótékonyan hatna vissza az egészre s igy tovább. Ez uton merőben uj alakot öltene egész egyházi életünk, uj gyarapodást nyerne a nemzeti ügy. Ne mondja nekünk senki, hogy ezek csak álmok. Álmok, igenis mindaddig, mig a szegrőlhuzás daemona költünk erősebb, mint a keresztyén szeretet, mig a dolgok azon rövidlátó önzés által intéztetnek, mely nem is sejti, mily közel veszély fenyegeti az egészszel együtt az ő magánlótót is. Igaz, hivatalosan semmit sem lehet tenni ; mert hivatalosan csak szakadozottság létezik, csak a particularismus jogosult. De ha egyenesen nem boldo-