Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-06-22 / 25. szám

Különösen a magyar protestantizmus e téren még nagyon sok kívánni valót hagy fen. A népes és vagyonos egyházak tövében a kisebb egyháztestek, hitközségek csak ugy sin lödnek; hol van itt érvényesítve a hitközösségnek, a szentek egyességének nagy és magasztos elve ? Fáj a lelke az embernek, ha szegény egyházunk elhagyatott mezejére kitekint ; ime, a négy ev. ref. magyarhoni szuperintendencia még egyházi közös-pénztárt sem bírt létrehozni, a melyből a szegény egyházak, vagy azok lelkészei némi segélyt nyerhetnének. Azután, mily aránytalanul rendezvék az egyházi személyek fizetései is ; egyik lelkésztársunk jólét, bőségben úszik, a másik pedig fájó kebellel, nélkülözések közt hordozza magasztos, de ily helyzetben megunt hivatalának terheit. Pedig a fényes egyház lelkésze káplán-tartással még segít magán, mig a szegény ekklézsia lelkésze maga kénytelen hordozni még agg korában is hivatalának terheit. Ezen igazságtalanságnak a modern elvek szerint létrejövendő egyháztársulati viszonyok állapotában meg kell szűnnie ; ezen betegség egymaga is képes, Rothe szerint, a feloszlás stádiumába juttatni egyházunkat. No már most, egyházi életviszonyaink ilyetén állapotában, nincs-e szükségünk egy olyan egyletre, mely rámutasson egyházi életünk sebeire, azokat ei^hiteni, esetleg meggyógyítani is segítsen, kisegítő módok és eszközökről gondoskodjék? Megteszi azt még a mi népünk, hogy a bethlehemi pásztorokkal szívesen seregei össze Jézus jászola körül, de azért a szegény parochiákon sokszor hiányzik a jászol; részvéttel vándorol a megváltó szenvedése helyére, de bizony nem mindenkor siet szenvedő egyháztestvéreinek nyomorán, nem amúgy fillérezve, hanetn radikaliter segíteni. A pusztuló erdélyi ekklézsiák Moldva-Oláhországban a szétszór csontok számát szaporítják. Intő jelensége az időnek, hogy a puszta konfesszionalizmussal egyházunknak nyavalyáktól szaggatott organizmusába uj életet, fiiss vérforgást többé nem letelhetünk, vagy legalább a konfessziók nem elégségesek többé vallás-erkölcsi szelleméletünk szükségleteinek a kor kívánalmai szerinti kielégítésére. Fel kell keresnünk az élő Krisztust, az ő éltető szellemét kell bele lehelnünk vallási tankönyveinkbe egyházi tanirodai műnk s intézményeinkbe. Még ha azt a botot megszereznénk is, melylyel egykor a bethl^hemi pásztorok valamelyike az angyali énekhez a taktust ütötte, mit sem nyernénk vele ; csak az élő hit ós nem a konfessziók azon szellemhatalom, mely bajainkon segíthet, ós egyházunk hajóját egy szebb világ partjai felé irányozza. Ismétlem, mi azt nem mondjuk, hogy hitcikkeinket aktu dobjuk el és vessük félre, mint egy letűnt kor elhasznált maradványait, ezt nem is mondta soha a protestánsegyletnek egyetlenegy tagja sem; csak azt mondjuk, hogy a konfessziók a vallásnak benső lényegéhez nem tartoznak, csak alaki tünetei levén ezek a hitnek, melyekben az akkori nemzedék vallásos fogalmainak ós a hitigazságoknak kifejezést adott; mint ilyenek szükségkép változás alá jőnek, hogy tökéletesebb alakzatoknak engedjenek helyet. Azon körülmény, hogy egyszer megállapított és elfogadott konfesszióihoz az egyház s ennek némely tagjai sokszor egész makacssággal ragaszkodnak, nem a konfessziók lényeges volta, hanem csupán az emberiség erős és kiolthatlan vallásos érzülete mellett tanúskodik , ós arra utal, hogy a konfessziók alkotásai igen nagy figyelmet , komoly átgondolást igényelnek, mert az ember igen hajlandó a lényeget a külsőséggel, az üres formalizmussal felcserélni ós helyettesíteni. De azért legyen szabad mindenkinek lelkiismerete ós vallás dolgában menjen azon azuton, amerre keble istene vonja. Óvakodjanak azonban nagyon tisztelt igazhivőink, a tudomány ós meggyőződós szabadságának magas szellemű bajnokait oly föltevésekkel bántalmazni, mintha azoknak kedvök volna az isten nevét is elvetni, csupán fölényről beszélni ; mintha céljok volna az egyházi állapotokat fenekestő] felforgatni. Mióta a világ fenáll, úttörőkre, Kossuth szerint oly magkövekre mindig szükség volt, kik körül a jövendő alakulhasson, ós az volt a boldog nép, mely reformátorait, a kor szellemét idejében megértette. A keresztyén egyház, Rothe szerint, előbb állami, azután egyetemes emberiségi hitközséggé csak áldó hatásában fog válni, de a hatás fokusa gyanánt, qua anyaszentegyház, örökké fog exisztálni. De megvárja a kor szelleme, hogy az egyház ne hátul kullogjon az egyetemes mivelődés nagyszerű, küzdelmeiben, hanem elől lobogtassa a zászlót ; ő legyen az emberiséget boldogító eszméknek úttörője, első harcosa ; ő legyen a világon ós a történelem láncolatában áthúzódó istenség dicsőséges képviselője; ő legyen a társadalmak átalakulási folyamatában a 49*