Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-05-18 / 20. szám

magasló csúcsát, most miként szárnya tépett madár, bu­sán áll, segélyért kiált hozzánk. Vajba ne csak mi, kik bele mindennap imádkozni járunk, hanem az egész ország érezné e csapást s meg­hallgatná a segélykiáltást. Templomunk nem a mi, hanem az egész ország temploma. Alig van ehez hasonlitható egész Magyarorszá­gon. Páratlan ez a maga nemében. Az egész egy fekete kötömeg, de mégis mindegyik kövén magán viseli a klas­szikus épitészet legmagasabb fokát, melyhez hasonlót a 19-ik század legjelesebb építőmesterei sem lennének ké­pesek előállítani/ Az ország legjelesebb régészei vitatkoztak már fe­lette, hogy mikor, melyik században, s ki, avagy kik által építtetett e remek alkotmány? még sem bírtak határo­zott megállapodásra juthatni, s készítési ideje még min­dig titok. Valóban nemcsak fáj, sőt szégyelnünk kell ma­gunkat, hogy van Magyarországon egy oly régi épület, miről nem birunk biztos tudomást szerezni, mikor és ki által lett építéséről; s épen azért nem osztom s nem he­lyeslem másodszor a „Budapesti Közlöny1 ' tudósítójának azon merész állítását, hogy a fent idézett latin szavak, templomunkban valahol felírva lettek volna. Édes apámtól haliám, ki már ennek az egyháznak 40 éves papja, hogy ő sem hallott arról semmit, hogy lett volna templomunkban ily felírás olvasható, annyit azonban még is mondott, hogy ő ugy tudja, hogy e latin szavak a madocsai templomban lettek volna felírva, még pedig nem „Carolus maguus" (t. i. Róbert Károly), hanem „Constantinus magnus" (azaz Nagy Constantin.) Én nem vitatkozom a felett, hogy igy van-e , vagy amúgy, elég az hozzá, hogy templomunkhoz hasonló épület kevés van Magyarországon, s mint ilyen megérdemlené, hogy az ország nagyobb figyelmet fordítana rá, megérdemlené, hogy ha már mások nem is, de legalább a magyaror­szági protestánsok pártolnák, segélyeznék, a vég pusz­tulástól megóvni igyekeznének. A legmélyebb tiszteletünk kifejezése mellett fel is kérjük Nagytiszteletüségedet vil­lámsujtott egyházunk nevében arra, miszerint hivja fel hitbuzgó feleinket önkéntes adakozásra és segélyezésre, s a begyült pénzösszeg ideiglenes kezelésére szintén Nagyt.­ségedet kérjük fel és bízzuk meg. *) Hiszszük és reméljük, hogy szavunk nem lesz kiáltó szó a pusztában, hiszszük és reméljük, hogy különösen a gazdagabb és népesebb protestáns egyházak s birtokosoki meg fogják hallgatni esdő szavunkat s elő fogják moz­dítani szíves áldozataikkal Magyarország egyik legrégibb protestáns templomának helyreállítását. De ime a napokban kopogtattak ajtómon, a postás jött egy pecsétes levelet hozva kezében, melyhez félve s *) Midőn e felhivásnak a legnagyobb készséggel eleget ten­nénk, melegen ajánljuk egyszersmind a szent ügyet közönségünk pártfogásába. Szerk. remegve nyúltam, mivel külről 400 o. é. ft. küldemény volt olvasható. Miután az ácsai egyháztanácsnak volt címezve e levél, azonnal összehivattam az egyháztanácsot s a drága levelet könnyek közt olvasánk fel. De beszéljenek itt magok a tények. Kernelem, nem veszi rosz néven az általunk mélyen tisztelt szives ado­mányozó, ha saját becses levelét, szórul szóra ide leirom : Tisztelt Egyháztanács ! „Őszinte részvéttel értesültem azon csapásról, mely az ócsai ref. sz. egyházat érte. Már mint magyarnak mélyen fájlalnom kellett, egy oly egyház megrombolását, mely vajmi kevés nemzeti emlékeink egyikét, hazánk egyik művészeti büszkeségét képezi ; mint protestáns sem maradhattam hideg oly bal­esetre, mely hitsorsosaimat érte ; de mint ócsai közbirto­kosnak, ki magát az ócsai ref. egyház hívének tekinti, kétszeresen kellett éreznem egy oly szerencsétlenség sú­lyát, mely tulajdonkép mindnyájunkat közösen ért, melyet csak is közös erővel pótolhatunk némileg helyre. Én részemről e célra az ide mellékelt 400 fttal járulni óhajtván, azon kéréssel van szerencsém a tiszt. Egyháztanácshoz fordulni, hogy e csekély összeget, min­denek előtt a templom belsejének, igy például az orgoná­nak helyreállítására méltóztassanak fordítani; mert sze­rény véleményem szerint, első feladat oda hatni, hogy az isteni tisztelet gyakorlása szokott buzgósággal mielőbb megkezdethessék, stb. stb." íme e sorok kíséretében érkezett hozzánk ama nagy összeg, melyet Nagyságos Madas Károly ur adomá­nyozott. Megnémulok és nem találok szavakat a hála- és az örömérzet tolmácsolására. Csak most érzem azt, hogy mily szószegény vagyok, midőn egy villámsujtott egyház, illetőleg gyülekezet hálaérzetét, legforróbb köszönetét kel­lene tolmácsolnom. A megtestesült szelídség és jóság, nem szorult az ón gyönge szózatom dicsőítésére s magasztalására; mélyen tisztelt adományozó ur sokkal inkább ismeretes szerény­ségéről, mintsem az ő magasztos lelki tulajdonait rajzolni merészelném. Egyszerű s rövid szavakban fejezem ki te­hát szivünk s keblünk legforróbb óhajtását, mely csak annyiból áll, hogy fogadja a nemeslelkü jóltevő mindenek­előtt legforróbb köszönetünket s kívánjuk, hogy tartsa meg az ég az ő becses és> drága életét protestáns egyhá­zunknak, vallásunknak, édes hazánknak örömére s boldo­gitására. Vajha villámsujtott egyházunk, ha nem ily nagy­szerű is, de több ily nemeskeblü pártolóra találna ! Szabó Géza, ref. s.-lelkész. Külföldi egyház és iskola. * Berlin A jezsuitákra vonatkozó p e t i t i ő k a német birodalmi gyűlés kérvény bizottsá­gának f. hó 7-iki ülésében tárgyaltattak. A jezsuiták mel-

Next

/
Thumbnails
Contents