Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-23 / 12. szám

kiderül azon tény, mikép 37 év lefolyása alatt 1331 növendékkel állott ez intézet nyilvános közvizsgát, mely számból, átlag véve, minden egy-egy évre 35 tanuló esik, kik a cultura áldásaiban — ha nem nagy mértékben is — de csakugyan részesültek. Minden nagyítás nélkül, és teljes jó hiszemmel állithatni róla, mikép nincs ezen vidékben egyetlen oláh pap, nincs egyházi nemes, ki kevés ismeretei mellett a magyar nyelvbeni jártasságát nem ezen iskolának köszönné, melynek a közhasznú ismeretek terjesztése mellett mindig egyik legkiválóbb iránya, a magyar nyelv terjesztése volt. Ezen szép eredményt nagy mértékben segitette elő, azon nem csekély horderejű körülmény, hogy az alapító grófnő fenkölt lelkű utódai egész a torradalomig nagyobbára itt helyt lakván, a szegényebb tanulókat koszttal, s az egész iskolát majd mindennemű tanszerekkel bőven ellátták, a tanítókat soknemü kedvezéseikben részeltették, közvizsgák alkalmával a tanítókat, szülőket gazdag asztalaikhoz vendégül fogadták. S hogy mindezek az iskola folytonos népességben- és pezsgő életben tartására menynyire befolytak, könynyen elképzelhető. -— Mind ez megváltozott az 50-es évek folytában. Ekkor már csak ritkán találkozunk egy-egy gr. Nemes Karolinával, ki a tanulókat olykor író-szerek s olvasókönyvekkel örvendezteté. Most már a tanítóknak maguknak kellett a legterhesebb áldozatot hozniok, ha teljes lélekből akarták, hogy az iskola fen ál Íjon és éljen. Ezt pedig csak úgy érhették el, ha tulajdon szállásukba és asztalukhoz fogadták a gyermekeket, és nemcsak minden szükséges kellékekkel ellátták, hanem az apróbbakat közülök önmaguk, vagy nejeik öltöztették, mosdatták, takaritották, s mindezt havonkint 8 e. forintnyi díjért, melylyel a kenyér is alig vala megfizetve; és hogy a mérték teljesteli legyen: még ráadásul a tanszobákat is tulajdon költségükön világították, fűtötték. De még más tekintetben is zsibbasztólag nehezültek a forradalmat követett évek ezen iskolára, melyek azt nemes munkásságában nemcsak tetemesen gátolták, hanem egy időre teljesen is megakaszták, minek legfőbb oka a hazai viszonyok változása. Más idők következtek be, s vele más szükségek álltak elé. Ha 1848-ig minden honfinak életszüksége volt a magyarra, mint alkotmányos nyelvre, az 50-es évekbeu szüksége lett a németre és románra. A forradalomig egész Hátszeg vidékéuék csupán két iskolája volt, a hál szegi német Normalschul és a boldogfalvi magyar, ezeken kivül sehol ós semmiféle más iskola. Amabban tanultak a „határőrök" gyermekei; ebben pedig mindazon szegényebb nemesekéi, kiknek nem volt tehetségök távoli jó hirü iskolát felkeresni, a kik tehát a boldogfalvi ingyen iskolába , hozták őket rendesen; miből ezen iskola népessége, s általa a magyar nyelv lassankénti terjedése igen természetesen következett. Ámde a Bach-korszak alatt Hátszegen és minden népesebb helységben román iskolák keletkeztek, a kisebb népességiiek pedig ketten hárman öszszecsoportositva, a mint egymáshoz közelebb feküdtek, közös iskolákat állítani kényszeríttettek; miből a mi nemzeti iskolánkra nézve azon szomorú eredmény következett, hogy növendékei — rendesen románok levén — lassankint mind kimaradtak, s előtte a küzd tér mintegy bezáratott. De azért még nem haltunk meg; mert a boldogfalvi iskola vezérfia e gyászos napokat sem hagyta minden haszon és maradandó nyom nélkül elenyészni. Belátva ugyanis és sajnosan érezve, hogy ezen egész vidékben semmi szellemi kapocs nincs, mely nemzetünk fiait és leányait egy közös szent cél, a nemzeti mivelödés t»z. temploma körül egybetartaná : vándor-pálcát vőn kezébe és minden magyar házba bekopogtatott az egész vidéken, kérve őket, hogy a szent munkában, miben fáradozik, neki segitő kezet nyújtani ne tagadják meg; mert egy kölcsönköny vtárt akar alapítani, s általa a magyar irodalom és miveltség ezen vidékben alig pislogó mécsét szebb világra deríteni. Csak 2 forintot kért évenkénti részvénydijul a szent célra, előre kijelentvén, hogy nem bánja szidják, verjék, csak hogy pénzt adjanak. Igy létesült 1859-ben a vidéki kölcsönkönyvtár, mely a következett 4 év lefolyta alatt, mig kezelője a boldogfalvi lelkész volt, igen szép gyarapodásnak indult. Ekkor többek sürgetésére, hogy központibb helyen legyen, a könyvtár áttétetett Hátszegre, egy mivelt ifjú iparos kezelése alá, holott még két, három évig haladó-félben volt, mig később nagyobbára kezelési közöny miatt gyors feloszlásnak indult, s az ezer darabot meghaladott szép könyvtár a kivivők kezei közt veszett annyira, hogy ma már, fájdalom, csak egyes elrongyolt darabjai hevernek a könyvtárban. Később a 60-as évek kezdetén — a magyar nemzet újra ébredtével — a fenebb irt módon gombaként támadt román iskolák, oly gyorsan, mint keletkeztek vo't, semmisültek meg ismét. S most már — örvendetes tüneményként jelezhetem -— jobbjaink itt is gondolkozni kezdenek a teendőkről, és, belátva a boldogfalvi gyengén pislogó mécsnek az egész vidéket bevilágítani nem képes parányiságát: megszületett az üdvös eszme, miszerint azon helyeken kell szövétnekeket gyújtani, vagyis iskolákat állítani, a hol van elegendő népesség, s a honnan eddig is rendesen népesült az egyetlen boldogfalvi. Ekkor lépett itt fel Erdély második Mikó Imréje, gr. Kun Kocsárd ő mélt., a szászvárosi középtanoda főalapitója, és vidékünk áldozatra kész lelkes leányai és fiaitól gyámolitva, megalapitá gyorsan egymásután a hátszegi, felsőszálláspataki, borbátvizi és n.-pestényi magyar népiskolákat, mindeniknek alaptőkéjét külön-külön egy-egy ezer forinttal növelve és az ezen iskolákból a szászvárosi k.tanodába kerülő jó tanulók számára ugyanannyi ezer forintnak kamatait ösztöndíjul biztosítva. Ezeket követte később főként Pogány Ádám és lelkes neje buzgó munkásságára , a zajkányi magyar iskola felállítása , mind anynyian a régi időkben eloláhosodott, de azért a magyar nemzetiséghez máig is szorosan ragaszkodó ós magokat magyar nemeseknek tartó nép között. 1864-ben hozta be a dévai zsinatról ugyancsak gr. Kun Kocsárd ur főtiszt, püspök Bodola Sámuel urat Hátszegre, hogy itt saját szemei"a