Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-02 / 9. szám

Tiszteletem a vádlevél aláíróit illeti, kiket szerencsés vagyok barátaim közé számíthatni, s kiknek feddhetetlen tiszta jelleme kezességet nyújt affelől, hogy jóhiszeműség vezette tollúkat e jelen esetben is. De csudálkoznom kell az irat tartalma felett, mely oly élénken emlékeztet azon időre, midőn Prottmann uram azért, mert lapom valamely cikkében tisztviselő ellen vélt roszalást vagy hátrányos célzást észrevehetni, újságomat háromszor is lefoglalta egymásután , és gyakran oly kegyes volt eljárását előttem indokolni is, amidőn aztán szokott szeretetreméltóságával épületes előadást tartott előttem az állam feladatáról, s végre csaknem szórói-szóra ugyanazon szavakkal kárhoztatta a kormány közegei eljárását bírálgató journalistikát, melyeket a fentebbi vádlevél hangsúlyoz, t. i., hogy hová jutand az állam, ha kormányának tiszteletben tartandó vezéreit minden kegyelet és kímélet nélkül bántalmazzuk? Ma amaz idylli állapotok aianjuezi szép napjai a polgári közügyek terén végkép elmultak, s az ország legelső tisztviselői, a ministerek is a sajtó ellenőrködő szigorának hangját még saját pártközlönyeik részéről is békével tiirni kénytelenek és, ha igazi alkotmányos emberek, eltűrik sokszor még az igaztalan vádat is, azon tudatban, hogy a sajtó az egyedüli eszköz, mely a hatalom kezelőinek netaláni túlkapásait sikeresen meggátolni képes. Mégsért eném a levél tisztelt aláíróit, ha csak legtávolabbról is föltehetném rólok, hogy ők az egyházra és ennek vezetőire nézve e tekintetben kivételes állapotot követelnek. Ők bizonyosan csak oly jól tudják, mint ón, hogy, amint Brougham találón mondja: „aki napjainkban magaviseletét nem akarja mindenkinek kutatása alá bocsátani, arról azt tartják, hogy önmagát marasztotta el." Azt kérdik, „olyan időket élünk-e , hogy most már bátran nélkülözhetnék a kölcsönös támogatást" ? Olyan időket társadalomban élő emberek soha sem éltek és soha sem fognak élni; a kölcsönös támogatásra mindig szükségünk lesz; de épen ezért nem nélkülözhetjük a nyilvánosságot és nem hiszem, hogy társadalmi egészséges állapot valaha csak képzelhető is legyen, ahol a közügyeket nyilt, férfias, sőt heves vitatkozás, ha szükséges, megrovás alá venni nem lehet. Remélem, hogy a most elmondottak ellen Önöknek, mint alkotmányos, igazi protestáns embereknek, kifogásuk nincsen. De akkor kérdem: mint lapszerkesztő nemde pusztán kötelességemet teljesítettem akkor, midőn hitelre méltó férfiaktól a püspök ellen beküldött panaszoknak lapombau helyet adtam ? S váljon az én hibám-e, hogy az illetőknek annyiszor okuk szolgáltatott a panaszra ? Ha az emelt vádak ellen a püspöki hivatal alapos cáfolatot küldvén be hozzám, én azt kiadni vonakodtam volna, akkor igenis, joggal érhetne a vád, melyet önök ellenem oly fennen emeltek. De ő püspöksége, ugy látszik, a hivatallal együtt nyert nagy önérzetében, méltóságán alulinak tekinti az olyan magamszőni emberekkel csak szóba is állani, s épen e lenézése püspök urnák a sajtó és ennek emberei iránt mutatja, hogy a panasztevőknek aligha mindenben, de mindenben igazuk nem volt. Levelük sajnálkozással jelzi, hogy „magyar hazánkban, tehát Erdélyt is ideértve, alig van felsőbb prot. tanintézet, általában egyházkerületeinkuek alig vannak vezérférfiai, a kiket kisebb nagyobb időközzel, sorba nem vettem volna már kíméletlen megtámadásaimmal." Önök igen jól tudják, hogy a férfiak, a kikre céloz, nak, egytől egyig nekem személyes barátim voltak, s igy bizonyára hazám s egyházam iránti magasabb kötelesség parancsának engedtem akkor, midőn az előttem, mint minden jóravaló ember előtt, becses baráti érzet kockáztatásával azoknak eljárasait birálat alá venni, néha megtámadni is vállalkoztam. Ismerve helyzetemből folyó hivatásom kötelességét, máskép nem cselekedhettem. A journalistának nem adatott, hogy a multat a jövővel összekötő híd korlátához támaszkodva, gondtalan gyönyörködéssel bámulja az alant hömpölygő habok játékát. Az újságíró, ki magas feladatának tudatával bir, a kornak őrállója s én joggal elmondhatom magamról a prófétával: „Őrhelyemen állottam szüntelen napestig, s őrállomásomon virrasztottam egész éjeken át." Hogy ez emelkedettebb álláspontomról némely dolgokra nézve tán tovább láttam, vagy legalább tovább láthatni hittem másoknál, a dolog természetében fekszik. Hogy mint haladás embere eljárásomat a látott változásokhoz szabom és kötelességemnek tekintem hazánk és egyházunk javára másokat is ama változások számbavételére figyelmeztetni ; ez az, amiért önök azt hiszik, hogy külön sötét lapot kivánok magamnak a magyar prot. egyház történelmében fenntartani. Ha önök lesújtó sorait olvassa az ember, azt kel hinnie, hogy isten tudja, mily nagy kárára voltam már eddigelé is a magyar prot. egyháznak, és hogy jövendőben működésem merő veszedelmet hozand hitfeleimre. Nem hozzám illő felhánytorgatni, amiket a prot. egyház és iskola terén évtizedek óta tettem ; de önöknek nem lett volna szabad feledniök, hogy 1855. óta, amikor én a rideg elszigeteltségben talált egyházat több évig tartott hallgatása után ismét megszólaltattam, éjjeleimet, nappalaimat az egyház ügyének szentelvén, átmentem minden viharokon, melyek válságos viszonyok közt rendes kísérői a szabadság után törekvő határozottságnak. Az önkény közegei igen jól tudták, mi politikai jelentősége volt minden időben a prot. egyház szabadságra törekvésének hazánkban a nemzeti függetlenségre nézve, s ezért tették egyházi működésemet hatalmok mindan nyilainak kiváló céltáblájává. Éveken keresztül kellett a politia vérlázító zaklatásait szakadatlan tűrnöm, és hazánk egész területén alig volt ember, kit ama nehéz időkben a protestáns ügy miatt baj ért, kivel együtt nekem is nem jutott volna ki a szenvedésből. Mindannyian azonban, kik akkor velem küzdöttek, kivették az egyháztól jutalmukat, s ma fent vannak a polcon. Csak én vagyok ott a hol voltam ; nekem folytonos munka az elemem, s ezért nem vágytam semmire