Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-02-24 / 8. szám

házasság érvénye erkölcsi oldalról az egyházi megáldástól, tehát a lelkészi egybeadástól függ. Az evangéliumban nem ismerek egyetlen helyet sem, mely ily felfogásra vonatkoznék csak legtávolabbról is ; az egyháztörténet tanúsága szerint pedig, az első egyház, — melynek tisztaságára elvtársaikkal együtt ama „legtekintélyesebb egyének" is bizonyára vissza vágyakoznak, — soha sem gondolt arra, hogy e szabad erkölcsi szövetkezést ily kicsinyes intézkedés által szorítsa meg ; még jóval később is csak annyit találunk, hogy az egyház illőnek (rtQETtet) tartotta az egybekelő felek részéről, hogy e fontos lépésökre fogadják el az egyház áldását, jó kivánatát. A „copula sacerdotalis"-sal, mint törvényes kellékkel, csakis a VIII. században, tehát azon korban találkozunk elsőben, midőn az egyház keze elkezd óriásilag nőni, hogy beavatkozzék az ember minden ügyébe, hogy elérhessen minden ember szivéhez, minden ember lelkiismeretéig. Igy levén a dolog, az egyházat isteni és emberi jog szerint nem illeti meg több, mint aunyi, hogy ráadja áldását a házasságnál azokra, kik ezt tőle megkivánják, kik ugy érzik, hogy e fontos lépést könnyebben, nagyobb lelki nyugodtsággal s tartósabb elhatározással tehetik meg, ha az ur felé is fordulnak, ha hozzá is fölemelkednek. E fölemelkedés eredménye, az igy kért áldás sikere pedig bizonyára nem függ attól, minő öltözetű pap közvetítése által történik az, akkor, midőn ama „tekintélyes egyének" törvénykönyve, a helvetika konfessió, még magasabb sakramentumi dolgok kiszolgáltatásával is másodfontosságunak tekinti a lelkészt, s a fősúlyt istenre s az elfogadó hitére fekteti, mondván: Fideles, quum a ministris sacramenta percipiunt, agnoscant operán deum in suo instituto; ideoque sacramenta perinde, ac ex ipsius dei manu percipere, et ipsis ministri vitium (si quod insigne ipsi insit) non obesse, quando agnoscant, sacramentorum integritatem dependere ab institutione domini. (Oap. XIX: IY). Ki a fenforgó esetben rekopulatiót indítványoz, bizonyára nincsenek e részben tisztult erkölcsi fogalmai s nem ismeri saját koníessionális egyházának elveit sem. Úgyde a polgári oldal ? fogják kérdeni ama „tekintélyes egyének." Ez oldalról tekintve csakugyan semmis a kérdéses házasság s mégis rekopulálunk ? Nézzük csak közelebbről. A házasságnak, mint polgári jelentőségű szövetkezésnek, lényege az esküvés, az eskütétel, vagyis bizonyos jogok, és kötelességek kölcsönös elismerése és ígérete a felek részéről. Az eskü lényege pedig abban áll, hogy ha az élő szóval történik, hiteles, megbízható tanuk előtt tétessék. Az eskü e föltétele, a kérdéses esetben, ott volt a rém. kath. lelkész és a házassági tanuk személyében. Vagy talán a ró in. kath. lelkész nem eléggé hivatalos személyiség e tekintetben? Abban az esetben a ref. lelkész sem! Jó lesz ez oldalról nem feszegetni a dolgot, mert magunk találjuk kimutatni: milyen természetes dolog az a polgári házasság. Elv szerint hát nem rekopulálhatnak önök. Akkor talán kánoni alapon? Nem ismerek kánont, mely ez egészen speciális esetre határozott utasítást adna, tehát ajánlaná a rekopulátiót, mit önök alkalmazni akarnak. Annyit tudok, hogy „más búzájában aratni" nem szabad, s hogy maguk a kánonok mindig fentartják a „szükség esetét" a kánonok magyarázatánál s engedmények alkalmazhatására. Az illető egybekelő felek részéről a szükség esete volt a kényszerítő, a római katholikus lelkész pedig nem a más búzájában aratott, nem lelkeket akart fogni, hanem segített gazdatársának, kitette magát azon, saját egyházi elöljárósága részéről kétségen kivül bekövetkező dorgálásnak, hogyan merészelt sakramentumot nem az általa esküvel fogadott módon kiszolgáltatni, s miért volt annyira humánus és felvilágosult, hogy a zavar és kellemetlenség enyhítésére még azt is megtette, hogy azon egyház szertartását alkalmazta, melyhez a felek tartoztak, melyet ők megszoktak. A kánoni pontosságon, a szigorú formaszerűségen már régen tul tette magát az egyház, s ha talán valaki most, az előttünk fekvő esetben akar nagyon kánonszerű lenni s ez oldalról feltűnni, emlékeztetem, hogy nagyobb lármát is csinálhat ennél .kánoni alapon. Nyilatkoztassa ki, hogy mind azon házasság, mely nem kedden vagy szerdán, a templomban, reggeli isteni tisztelet után köttetett, semmis, és rekopu latiónak van helye, mert hiszen a Gelei LXVII. kánon szerint egybe adni csak a kijelölt időben lehet s máskor esketni csak superintendensi engedélylyel szabad. Én azt hiszem, vagy mindenben fel kell tartaniok azon „tekintélyes egyéneknek" a kánont, hogy rá hivatkozhassanak, vagy ha egyes pontjaiban az magyarázható, mellőzhető, akkor többé az nem oly alap, mely nagyon támogathatná a tekintélyt s annak Ítéleteit. Annyi bizonyos, hogy az illető bíráknak, mielőtt e tárgyban Ítéletet hoznának, a dolog lelki gondozói oldalát is jő lesz meggondolniok s különösen tisztába kell jőniö'k a felett: valyon a helyett, hogy a rekopulátió elrendelése által nyilvánosan skandalizálják az egybe adott felek házas életét s léleknyugalmát, nem leend-e célszerűbb igy szólni hozzájuk: igaz, hogy nem saját lelkészetek által adattatok egybe, de azért elvárjuk, hogy a családi élet, melyet magatok körül alkotni fogtok, példányszerű lesz minden tekintetben s ez által fogjátok nevelni reformált egyházunk erkölcsi jó hírnevét, saját magatok házastársi becsületét ! Igazán kíváncsian várom részemről: minő okokkal fogja majd az egyházmegye vagy egyházkerület Ítéletét jegyzőkönyrileg indokolni, ha talán a rekopulátiót elrendeli. Ez okok szellőztetésére, ha nt. szerkesztő ur megengedi, majd annak idejében visszatérek. Mitrovics Gyula. 16