Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-12-17 / 51. szám

még figyelmét sem költék föl azon jóra való értekezések (G. ur szerint : „értekezletek" 7. 1. 4. kikezdés, 1. sor), melyeK a „Reform" mult évi tárcáiban megjelentek, s melyeket emiitett lap kitartással szem előtt tart az idegen szók Írására vonatkozólag. És helyesen teszi; mert, a mellett, hogy egy régi kor helyes, még meg nem cáfolt használatát*) érvényesiti, egyszersmind nem tudós olvasóira nézve az idegen szók könynyü elolvasását és helyes kimondását nemcsak lehetővé, de biztossá is teszi. De keli is, hogy az idegen szóknak, a mennyiben azok teljesen ki nem küszöbölhetők, legalább annyi hasznát vehesse a közönség, hogy ne féljen azokat mások előtt kimondani. Általában az idegen szók saját helyesírása csak idézetekben engedhető meg. Miért szabja magát 8—9 millió magyar pár száz tudóshoz ? Legfölebb a tulajdonnevekre nézve tehetünk annyi kivételt, hogy azok eredeti alakja mellé tétessék zárjelbe a helyes kimondás ily formán: Voltaire (Voltér), Shakespeare (Sekszpír). Ez az íróra nézve nem igen kényelmes, de az olvasóra nézve valóban üdvös lenne; mert igy j ó nevet és jól tanulna meg, amúgy pedig, ha az irott név a szem elől eltűnt, maga a dolog is azonnal elröpül az emlékezetből. A II. szakasz a szóelemekről tanit. Itt sincs vezérszabály. Találja ki a „nyájas olvasó", hogy a hangok vagy egyebek értetnek-e az „elamek" alatt. Itt is, mint előbb és hátrább igen sok helyen, csak jegyzetben magyarázza meg szerző a fődolgot; bár az ily magyarázatokban gines mindig köszönet. Magyarázza szerző aszóelemeket s könnyedén kihozza, hogy g y ö k= törzs! Quod erat demonstrandum! Nincs szerencsétlenebb dolog a felületes magyarázatnál. Kárt tesz az a tanulónak, mert nem okulhat belőle s általa; de kárt tesz a magyarázónak is, mert legjobb esetben bizalmunkat veszítjük tudománya iránt. — A többes és birtokragozásról elmondja a nyelvtan szokott szabályait, de hiányosabban fogalmazva. Az 51. lapon azt bizonyítja, hogy a birtokrag csak néhány idézett szó „és a fokragozott felhangú hangvonzattal bíró melléknevek után, pl. szebb-je, stb." tartja meg előhangját. Hát vak, lágy stb. után nem? Alább azt mondja, hogy „kar-a, kar-ok (testrész !)," ellenben „kar-ja, kar-jok (testületi)," meg „ár-ok" e. h. „ár-uk", stb. Jólenne a szókat jól érteni! A viszonyszókon s viszony ragokon áthaladván, tárgyalja az igeragokat s gondosan kifelejti azon igéket, melyeknek főidoma sziszegőn végződik (tesz, vesz, hisz, visz, hoz, néz stb.), holott ezek ellen vétenek legtöbbször mind beszédben, mind Írásban. Szerző maga is igy ir a 88.lapon (al. 9.sor) : „ . . . hogy elhigyjük . ." Hogy v ig y j ü k aztán mi hozzá iratainkat kijavítás végett ? A 35. §-t igy végzi : „Átalában e képzőn (d e, akarta *) Ertjük a görögök és rómaiak eljárását az idegen szókkal szemben. A görög szókat mi is átalában a rómaiak helyesírása után majmoljuk. E tárgyban különben S.-Patak régen megelőzte a „Rfm«-ot. K. P. írni: r— d e) kívül egyetlenegy képző sem függ ő köthangzóval a törzshez, stb." Legyen szíves Gergely ur a megelőző §. 1., 2., 3. és 4. pontjaiban fölhozott példákat megtekinteni! A III. szakaszszal fönebb jó részben végeztünk; de azért nem lesz fölösleges —• legalább az öszszeftiggés kedveért — itt is elsorolni a főpontokat s kockáztatni pár megjegyzést. E szakaszban a szóöszszetételről, nagy kezdő betűkről, idegen szókról ésszóröviditésről vau szó. Az első (nem fő-) szabály igy hangzik: „Két vagy több, a nyelvben önállólag élő szót egy szóba írunk össze, ha azok fogalmilag oly bensőleg egyesültek, hogy a kiejtésben is teljesen összeforrnak." Ez ugyan meg van magyarázva. E fölfogás lesz hát annak az oka, hogy maga a szerző a jelzőket, címszókat, kötszókat és határozókat oly szívesen k o p ulálja a szomszéd szókkal* Pl. „ ikes -igék, iktelen-igék, történeti-mult, határozatlannak, anyámaszszony, bátyámuram, hamár, deha" stb. — A „nagy kezdő betűk" -nél (83. 1.; „nagy kezdő betűk" 84. 1.) jól vélekedik, s mégis belenyugszik, hogy a megszólító és cimszók nagy betűvel kezdessenek. Legjobb is lenne pl. az u r szó u-jának aránylagos magasságát fokok szerént határozni meg, mint a Stolce-féle gyorsirászat némely jegyeét! Mi kényszeríti itt szerzőt, hogy mást tanítson, mint a mit hisz ? Kár volt főszabályul meg nem hagynia *) alatti (87. 1.) jegyzeté aek két utolsó mondatát. Az idegen szókról e helyen csak annyit jegyzünk meg, hogy szép ötlettel (!) egészen idegen és „vendégszók"-ra, osztatnak föl, s kis híja, hogy szerző egy néhány szótárt egészen le nem másolt e cikk számára. — A szórövidités oly apróra meg van e szakasz végén magyarázva, hogy vétkeznénk, ha még ez ellen is kifogást tennénk. E tekintetben szerzőnk legtöbb tudománynyal rendelkezik. A IV., az Írásjelekről értekező szakasz nem mond semmi ujat, kivévén egy jegyzetét (a 121. lapon), melyben a kérdő-e helyett, a hangrendre való tekintetből, az é-t ajánlja szerző, de nem meggyőzöieg. Az egészre vonatkozólag ismételnünk kell azon megjegyzést, hogy kár volt e szakaszt a függelékkel össze nem olvasztani. Különben sem tűnik ki az egész könyvből valami nagy figyelem sem a didaktikai, sem a methodikai főelvek iránt; hadd lett volna legalább az utolsó szakasz valamire való. ítélje meg a dolgot pl. maga G. ur. Neki fogott az írásjelek (a szakaszcim szerint csak a szoros b értelemben veendő szünetjelek) magyarázásának, és ime nem volt képes egy lépést sem haladni a mondattan segedelme nélkül. Ugy látszik, hogy ezt ő maga is érezte; mert hiszen épen ez az oka a függelék születésének. Ki kezdené a zenetanitást a valódi-, ál-, fél- stb. szünetek magyarázásával? A szünetjeleknek csak a mondatban s a mondat által van értelmök. Ennélfogva a 100. 1. jegyzetét nem igy kell vala szerzőnek fogalmaznia: „Az Írásjelek gondos használata nélkül csak egypár sort sem lehetne értelmesen irni", hanem igy: „A mondattan ala-