Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-24 / 39. szám

mokat, képzelődéseket s puszta látszatokat tekint igaz javak gyanánt, bár minden lakománál, minden társaságban igy köszöntenek egymást: „Felette nagy hiábavalóság, ezek mindenek hiábavalóság" ! Nem mondtam e mindig, óh boldogtalan Eutropius, hogy a gazdagság hütelen rabszolga ? Da te nem hallgattál énreám. Ne a mondtam-e, hogy hálátlan barát gyanánt oly könnyen elhagy bennünket ? De te nem hittél az én szavaimnak. íme, most maga a tapasztalás taaita meg reá, hogy az nem csak hütelen rabszolga, nemcsak hálátlan barát, hanem tulajdonosának gyakran még gyilkosává is leszen. Mert az az oka, hogy te most remegni és rettegni vagy kénytelen. Nem mondtam-e mindig, bár neheztelésedet vontam magamra, mert igazat, szóltam, hogy én jobban szeretlek tégedet, semmint hiztilkedőid, s hogy inkább javadat munkálom, a midőn feddelek, semmint ami nyomorultak, a kik füleidet ámitó magasztalásokkal töltik el szüntelen. Nem tettem-e hozzá mindig, hogy a barátok által ejtett sebek jobbít akarnak semmint az ellenség csókjai! Lettél volna kész elviselni az én csapásaimat, most ama csókok nem döntöttek volna halálos vesz ideiembe. Az én csapásaim javadat célozták, de ama csókok orvosolhatlan szerencsétlenségbe taszitottak. Hol vannak most amaz élősködők, a kik borodtól megittasultak ? Hol vannak azok, a kik a népnek parancsolák, hogy utadból félre álljon, s a kik mindenütt dicsőségedet hirdeték? Elfutottak tetőled; megtagadják barátságodat; valamennyien a te vesztedben keresik biztonságokat. De mi, hatalmad korában elviseltük haragodat; bukásodban védelmedre kelünk. Az egyház, mely ellen te harcra keltél, kitárja keblét és befogad tégedet. Ellenben a szinpadok, szakadatlan kedvezésed tárgyai, melyek által gyakran vontuk magunkra haragodat, azok elárultak és veszedelembe sodortanak. Számtalanszor mondottam néked: Miéit dühöngesz oly szerfölött az egyház ellen, tulajdon veszted felé rohanva? Miért dühöngsz az egyház ellen ? A nép, melynek kedveért annyit pazaroltál a játékszinre, fegyvert élesite ellened; ellenben az egyház, melyet hallgatag buzgalmad ostromolt, megragad minden kigondolható módot, hogya melybe estél, a veremből kimenthessen. Nem azért mondom ezt, hogy az elesettet gúnyoljam, hanem azért, hogy a kik még állnak, azokat óvjam az eleséstől, nem hogy a szerencsétlennek sebeit felszakgassam, hanem hogy a még megsebzetleneket, a sebektől megkiméljen; nem, hogy a hajótöröttet egészen alámerítsem, hanem hogy azokat, a kik még kedvező széllel vitorláznak, figyelmeztessem, hogy a hajótöréstől óvakodjanak. Menekvésünknek az a legjobb módja, hogy minden emberi dolgok múlandóságáról és változékonyságáról minél gyakrabban megemlékezzünk. Ha ez mindazokat gondosan számbaveszi, nem kellene most tapasztalnia. Azonban habár sem ő nem adott tanácsot magának, sem tanácsot egyebektől el nem fogadott, e szerencsétlennek bukását fordítsátok legalább ti hasznotokra, a kik gaz-Jagságotokban elbizakodtok. Semmisem oly tünékeny, mint az embernek nagysága. Nem találhattok szót, mely semmiségét eléggé kifejezze. Mondjátok füstnek; nevezzétek álomnak, virágnak, nevezzétek a minek akarjátok: még távolról sem fejeztétek ki semmiségét és mulékonyságát. Kevesebb az a semminél. Hogy mily semmis és mily veszedelmes, arról e boldogtalannak példájából menthettek oktatást. Kinek volt nagyobb hatalma mint őneki ? Nem volt-e övé a földkerekségének minden birtoka? Nem birta-e a legmagasb méltóságokat? Nem remegtek-e tőle mindenek, és nem a legmélyebb hódolattal közelite-e hozzá mindenki? S ime nézzétek, boldogtalanabb most, mint a rabok, a kik súlyos láncokban sóhajtanak, nyomorultabb a rabszolgáknál, szegényebb mint azok, kik a leggyötrŐbb nélkülözésben tengetik napjaikat. Semmi egyebet nem lát naponta, mint fenyegető fegyvereket, kinpadot., a mely gyötri, hóhérokat, kik halálra akarják elragadni. Elenyészett kéjeinek emléke nem ád néki enyhülést; még a nap éltető sugárait sem élvezheti; — dél közepén is setét éj borong körülötte s épen ugy van, mintha szemének világától megraboltatott volna. De miért is hozom fel mindezeket, holott képtelen vagyok szavakban kifejezni azon szenvedéseket, melyeket most kiállania kell, midőn minden órán halálát várhatja. S váljon szükséges-e nékem hosszasan elmondanom, holott gyötrődését őmaga tünteti elénk legjobban. Midőn tegnapelőtt a császári udvarból katonák küldettek, kik erőszakkal akarák innen elragadni, e szent oltároknál keresett menedéket. Ob milyen halavány vala. Hogy reszketett egész testébsn ! Hogy remegett! Milyen kinos aggodalom ült ajkain ! A rémület egészen kővé változtatta. Nem azért mondom ezt, hogy a boldogtalant gúnyoljam, hanem hogy a ti sziveteket meglágyitsam, hogy benneteket szánalomra keltselek és inditsalak, hogy a melyet most szenved, a jelen büntetéssel megelégedjetek. Mert a miéink közül sokan oly kegyetlenek lévén, hogy mireánk is nehezteluek, mint a kik a templomot számára megnyittattuk, azok keményszivüségét ennek nyomora szem elé állítása által akartuk meglágyítani. S váljon miért gerjedtetek haragra, kedveseim ? Azért-e, hogy ő menedéket azon templomnál keresett mely ellen szakadatlan ellenségeskedéssel viseltetett? Sőt inkább istent dicsőitsétek ép azért, hogy olyan körülmények közé juttatá, melyekben az egyháznak részint kegyelmességét kell beismernie ; hatalmát abból, hogy épen az ellene tanusitott ellenségeskedések miatt jutott ily vsszedelembe; kegyelmét abból, hogy az egyház fedezi most pajzsával, szárnyait az terjeszti ki föléje és minden sérelmeit elfeledve, a legszeretetteljesebben tár keblet előtte. Ez a legfenségesebb győzelem, melyet az egyház valaha kivivott. Ez a nagylelkűség megszégyeníti a zsidókat és pogányokat és arról szolgáltat bizonyságot, mily jó s mily nyájas ő, hogy fogoly-ellenét megkíméli, sőt a mindenektől elhagyottat és meg vetettet, egészen egyedül, gyengéd anyához hasonlóan, szárnyai alá rejti, és szembe