Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-17 / 38. szám

tek jót mindenekkel, kiváltkópen a mi hitünk cselédeivel. S kétségtelen, ha mi oly aggodalmasan, s annyi szigorral fogjuk előbb fontolgatni, kik méltatlanok segedelmünkre : soha sem találunk olyanokat, kik arra eléggé méltók legyenek; de ha szives adományainkat különbség nélkül osztjuk mindeneknek, még a méltatlanoknak is, tapasztalni fogjuk, hogy olyanok is jőnek hozzánk, a kik erre legérdemesebbek; ily tapasztalást szerze hajdan Ábrahám, ki tulszigorú gonddal nem kutatván, mily vendégek jelentek meg sátra küszöbénél, eléggé szerencsés vala, magának a menynek angyalait fogadhatni. Kövessük a szent patriarchát; ne vessük alá kutatásnak a szerencsétlenséget. Hogy a szegény az alamizs- * nára méltó legyen, elegendő arra szegénysége. Ha van, ki a szerencsétlenség ajánlatával jelen meg előttünk, ne kivánjunk egyebet tőle. Midőn megsegitjük, emberi természete az, s nem tettei vagy hitének érdeme, a mit méltányolunk ; nyomorúsága s nem erénye az, a mimegindit bennünket, hogy végre isten irgalmasságát megszerezhessük magunknak. Mert ha ellenkezőleg azoknak jogát akarjuk szigorúan vitatni, a kiknek isten a birájok, valamint a mienk is, — ő hasonlókép fog eljárni mi irántunk ; a a mig mi számon kérjük amazoktól az ő éltüket, magunk zártuk ki magunkat isten irgalmasságából, mert az evangelium azt mondja: „A minémü Ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek Megengedjük, hogy ezen erkölcsi elvek, az alamizsnaadás ily általános, semmi hatást vagy megszorítást nem ismerő gyakorlása, napjainkban találhatna megtámadásra. De Chrysostomus korában épen a jótevés, s pedig a menyei atya irgalmasságához hasonló jótevés, mely jók és gonoszok között különbséget nem ismert: ez vala a keresztyénség egyik fő erénye és egyik főereje Hogy ez által mily tiszteletet, mily dicsőséget szerzett a keresztyénség Mesterének, talán semmi sem bizonyítja jobban mint az ő ekorbeli fő ellenségének, Juliánus császárnak nyilatkozata, — a ki a keresztyénséget minden áron megtörni akarván, ezen szavakat irá a többi között egy levelében Arsaces pontifex maximushoz: „Ezek az átkozott galileusok, tulajdon szegényeiken kivül, még a miéinket is táplálják, a kiket mi magunk elhanyagolunk." Ezen erénynek lelkesültebb s lelkesitőbb hirdetője nem lehet Chrysostomusnál, ki e tárgyhoz újra és újra visszatér, ki annak ajánlásába soha bele nem fárad, igy vallván saját maga egy homiliájában : Kell, hogy az alamizsnaadást szakadatlanul ajánljuk, — mert isten irgalmassága szünet nélkül szükséges minékünk." Chrysostomusnak antiochiai hivatalkodása hitszónoki minőségben, mintegy tizenkét esztendeig tartott. Ez volt emelkedésének korszaka, melyet egy ujabb meghívás tetőzött be, a melyet azonban nemsokára, az üldöztetés korszakának kelle felváltania. Theodosius halálával a keleti római birodalom legelső papi méltósága a konstantinápolyi patriarchatus is épen üresedésbe jött. A birodalom kormányzatát névleg Arcadius császár, de a valóságban egy szolgából mindenható ministerré vált eunuch Eutropius kezelte. Ez részint azért, hogy a birodalmi ügyekre mindenesetre nagy befolyást gyakorló egyházi méltóság néki lekötelezett egyén által töltessék be, — részint azért, hogy Konstantinápoly dicsősége, a keleti kei esztyénség legfényesebb hitszónoka által emeltessék, — egyéb, e patriaochatusra különösen vágyakozó püspökök mellőzésével, Antiochia világhírű presbyterét, Chrysostomust ttlteté az érseki székbe. Chrysostomus meghívása csellel történt. Eutropius félvén, hogy a szerény féríiu e magas állást egyenes hívásra elfogadni vonakodnék, s félvén talán még inkább attól, hogy Antiochia a nagy veszteséget zavargások nélkül el nem tudná szívelni; Chrysostomus egy zsinatra való megjelenés ürügye alatt hivatott Konstantinápolyba. A meghívott megjelent, s többé a birodalom fővárosából el sem távozhatott, mert megválasztatása, vagy talán jobbau mondva Eutropius által történt kineveztetése azonnal tudtára adatott, ő a püspöki méltóságra felszenteltetett s magas hivatalába beiktattatott. (Folytatása következik.) ISKOLAÜGY Ki tanítsa népiskoláinkban a vallást? Maradás vagy haladás, e kettő között oszlik meg az ember-világ .... politika mint a vallás terén. Van sok, ki kész sötétséget, ódiságot kiáltani azokra, kik sajátkép a korszellem intésére haladnak és javítani akarnak. Sok személyes ambitiója, más hivatali állása, és ebből folyó tekintély féltése által tulságra ragadtatja magát és kiált, küzd a régiért, mert az neki kényelmesebb, mint az uj. . . ítészemről is ugyan addig, mig a vita a tisztességes okok és tiszta meggyőződés méltányos szava és hangja által vivatik — az igazság kiderítését tekintve, e két küzdő irányjogosultságát örömmel elismerem. De ha egyik vagy másik félről gyermekes gyanúsítások, üres lenézések, ide nem illő személyeskedések is vegyülnek a vitába, sőt épen azok színezik azt, lehetetlen, hogy a nálunk még mindég hiányzó finom érzék hiányán el ne szomorodjunk. Okom van rá, hogy a feltett kérdésre adandó felelet előtt, a fönnebbieket hangsúlyozzam. Két nézet kezd a vallástanitást tekintve, köztünk izmosulni. Egyik az, hogy maradjunk a réginél, és azt tanítsa tovább is a tanitó ; a másik ez: tanítsa a lelkész. E két nézet e lapok hasábjain is nyert már kifejezést. Az első nézetnek — mit tagadnók — kint az életben nagy pártja van s ki hinné? még a tanitók között is, — az utóbbi még csak kevés képviselőkkel bír nép, lelkészek és tanitók között. Az, hogy tovább is tanítóink tanítsák a vallástant, sokaknak igen tetszik, mert eddig is ugy volt, — bárha