Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-03 / 36. szám

Könyvismertetés. A széptan előcsarnoka. A szépet ke d­velő ifjúság és általában minden mü­veitek számára, irta Zsilinszky Mi­hály. Pest, kiadja Aigner Lajos. 1871. közép. 8-ad 110 lap. Kezembe véve e könyvecskét, mielőtt egy sort olvastam volna tartalmából, sajátságos érzés fogott el. Örvendeztem a szorgalmas, derék tanár igyekvéseinek ez ujabb gyümölcse felett, de egyszersmind keserűen gondoltam arra, mily szomorú irodalmi állapotnak kell ott lenni, a hol e széles, gazdag tudományág ily sze­rényen, ily vékony köntösben mer megjelenni, holott épen a széptan dolgában legkiáltóbb a szükség. Arra gondoltam, hogy bizonyára nem a szerző ismeretanyagá­nak csekélysége, nem is főkép a könyv kiirt czélja, kény­szerité az irót ily „dióhéjba" szoritani az aesthetikai ta­nokat, hanem azon valódi nemzeti betegséggé vált közöny, mely minden elvontabb, mélyebbre ható tudomá­nyos müvet ignorál, legalább annyiban, hogy anyagi pártolás által nem iparkodik ösztönt adni a törekvő szel­lemeknek. Keserű mosolylyal olvasom az előszók oly kitételeit, melyekben az iró lemond minden egyéb igény­ről, csak használhasson a köznek. Mert jóllehet a genius önérdek nélkül is tud munkálkodni, s igazat adok Kis­faludy Károlynak, midőn a haszonért irót holdhoz hason­lítja, mely világit, da nem melegít, de az is bizonyos, hogy az irodalom virágzása, derék munkások szaporodása, és a nemzeti, egyetemes művelődés terjedése első sorban azon részvét által van feltételezve, melylyel a közönség az irót, annak eredményeit felkarolja, s módot nyújt neki, egész szellemi készletét érvényesíteni. Midőn a loppant -tájékozatlanságot észleljük, mely szépirodalmunkban, s tengődő kritikánkban a széptani elvek körül uralkodik, akaratlanul is felsóhajtunk: miért nincs hát vállalkozó, a ki magyarul mondaná el mindazt, a mit e mezőn költőnek, ítésznek és közönségnek tudnia keli ? S midőn egy anyagi áldozatot hozni nem képes munkás odalép valamely kiadóhoz, hogy „üzletet" ajánl­jon neki: vállvonitás, kézdörzsölés, és az elutasító ud -variasság formalitásai ugy visszarettentik, hogy óvakodni fog jövőre pironkodni. Azt mondják, hogy az ily tartalmú művek csak szakembereknek valók, s minthogy ilyen nálunk kevés van, nincs jövője a vállalatnak. Ez az igazság rettene­tes. A szép tudománya, a művészeti elvek ismerete, a jó izlés tana csak néhány tollrágó szakembernek való, s a társadalom egésze fölmentve érzi magát a köteles­ség alól, hogy az emberi szellem leghóditóbb, legneme­sitőbb termékeinek valódi élvezésére művelje s finomítsa testi és szellemi érzékeit. Ha nem volna oly szomorú dolog, nevetni kellene afelett, mint képes egy népnél annyira meggyökerezni a tévedés, mint vesztegettetik meg a nemzeti józanság a földhöz tapadt, élv- és nyere­séghajhászó tömegek által, s mint térünk épen ellen­kező útra, mint a melyen a régi kor népei az any3gi és szellemi virágzás legmagasabb fokára jutottak, s melyen Európa valóban müveit és nagy népei jelenleg is ha­ladnak. De hagyjuk a keserűséget, s fussuk át röviden e könyvecskét, mely viszonyaink között fehér holló. Szerző munkáját főkép arra szánta, hogy a magyar főiskolákban irodalommal és művészettel foglalkozó ifjak­nak, különösen pedig az úgynevezett „öuképzö-kör" tag­jainak kalauzul szolgáljon tanulmányaik folytatásában, e szerint, mint maga is mondja, nem lép íel szorosabb értelemben vett tudományos, kimeritő müyek nagy igényével; hanem csak előismereteket kiván nyújtani oly tantárgyból, mely menesitő hatásánál fogva nagyobb figye­lemre volna méltó, mint a minőre nálunk eddig mél­tatva volt. A bevezetésben adja az aesthetika fogalmát; a 2—5 §§-ban röviden ismerteti a széptan körében felmerült törekvéseket, Piátótól Horovitzig, mig. a 6-ik §-ban a magyar aestketikusokat sorolja el. Az, mit a külföldi szépészekről közöl, elég % könyv czéljához képest, de szerettem volna, ha felemlíti a theistákat, s a saját uton haladó Zeisinget, kire egyébként később hivatkozik. A tulajdonképeni széptan atermészeti szép magyarázatával kezdődik (I. Rész.); ezt követi a s z é p a művészetben (II. Rész.); végül a s z ép a lé­lekben és a széptani fogalmak. (III. Rész.) Ezúttal nem érdemleges birálatot, csak ismertetést szándékozván adni, nem ereszkedem szerzőnek egy némely hibás állitásának, jobbén mondva, kevésbé szabatos ki­fejezésének helyreigazításába, azért csupán e szakaszok tartalmának vázlatos kimutatásival foglalkozom. Szépnek nevezi szerző a természetben mindazt, a mi életet, elevenséget jelent, vagy a mi bizonyos tör­vényt tüntet fel. Ilyent talál a mozgásban, hang­ban, fényben és színben. Elsorolja röviden a levegő, víz, tűz, föld szép jelenségeit, majd a szerves világot, a növényt, állatot és embert mutatja be, amint ezek életében a szép feltételei és alakulásai jelen­keznek. A szépet a művészetben vizsgálván, meghatározza a művészet lényegét, kapcsolatba hozza az ember terem­tését a természet adott szépségeivel, s világosan megkü­lönbözteti a természet utánzást és eszményitést s a műalkotást, a compositiót definiálván, ennek főtörvényeül azon egyetemes szabályt állítja fel, hogy a művésznek nem szükséges valami természetfölötti eszmét (?) terem­tenie, sem a természetnek valami uj szépségét kölcsö­nöznie. Ott van az a maga egyszerűségében és fenségé­ben, csak bánnia kell vele tudni, azaz i a lényegest kitüntetnie, a feleslegest eltávolitania és igy a valódi szépet (egy) öszhangzatos egységben előállitania. Elso­rolván a művészeti ágakat, azok mindegyikéről külön szól, rövid történelmi bevezetéssel, s a mit különejen helyeslünk, az egykor nagyon elterjedt Ficker szerint

Next

/
Thumbnails
Contents