Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-08-27 / 35. szám

konyán hatni, ami annak alapirányzatával öszbangzatban van." „Ez az, mit embereink sem politikában, sem társadalmi téren megérteni vagy nem tudnak, vagy nem akarnak; de meg fogja ve'ük értetci a haladó idő kérlelhetetlen abbeli logikája, hogy a ki Á -t mond, annak B-t is kell mondania." Idáig az idézet. És mi ebből tárgyunkra vonatkozólag a tanulság ? Szerintem igen sokféle és lényeges. Első, legfontosabb a munkaosztás eszméje, melytől, valamint minden más foglalatosságnál, ugy a tanügy terén is a lehető legszerencsésebb eredmények várh itók. Tegyüka

fel, hogy kirekesztettük a gymnasiumból mindazt, mi kizárólag a tudós pályára való előkészítés céljának directe nem szolgál, akkor a körülmények tényleges hatalma a polgárokat kényszeritőleg arra fogja sarkalni, hogy a közönséges élet közvetlen céljaira készülő ifjak számára külön intézeteket állítsanak, és be fog következni, a mit minden szakértő rég óhajt: a mely mértékben tökéletesbülni fog a gymnasium, azon mértékben szaporodni fognak a polgáriiskolák, ipariskolák, reáliskolák, kereskedelmi- és gazdasági-iskolák. A gymnasium csak azon kevesek számára való, kik idejekorán jelesebb tehetséget s előbbkelő nemes hajlamokat mutatva}

rendeltetésüknek ismerendik életöket, minden erejöket azon szellemi javak biztosításának és gyarapításának szentelni, melyek a társadalom éltető lelíét képezik. Leendő államférfiak, irók,leik 'szek tanárok, jogtudósok, orvosok itt vetendik meg alapját azon egyetemesebb miveltségnek, mely századok óta az emberiség jobbjait korok magaslatára emelte. A kiknek lelkét isten ugy alkotta, hogy ama maradandó javakat a nap muló érdekeinek utácateszik, azok a közönséges élet feladatainak szolgáló fentebb jelzett intézetekben céljukat rövidebb uton és biztosabban érik el, mint a hogy eddigelé az a gymnasiumban történt, és, a mi fő, minden növendék csak azt tanulván, ami életfeladatára szükséges, maga is több lélekkel lát a dologhoz, de meg a tanár is szigorúbban követelheti, hogy osztályában minden ember egyiránt teljesítse kötelességét. A másik tanulság, mely a felhozott idézetből vonható, az, hogy kellő sikerrel jutalmazó vállalatok csakis kellő tőke befektetésekkel létesíthetők, a hogy viszont nagyban még inkább, mint kicsinyben áll az, amit a magyar közbeszéd igy fejez ki: olcsó húsnak hig a leve. A vasút, igaz, hogy milliókba kerülő közlekedési eszköz ; de azonkívül, hogy viszont milliókat behoz, a közlekedés könnyítése által oly hatalmas emeltjüje a forgalomnak, hogy ez által reális értékét és jövedelmezési képességét folyvást emeli. Ez középtanodáinkra két irányban alkalmazható, egyfelől a személyzet dijjazása, másfelől a felszerelés tekintetéből. A tanügy célszerű berendezésénél legelői áll természetesen, hogy az, ki az ifjúság tanításával megbizatik, szakmájában mind elméletileg, mind gyakorlatilag kellőleg képzett legyen. Sehol az egyéni érték hatalma annyira nem tapasztalható, mint az iskolaügy terén, mert régi igazság, hogy az iskola annyit ér, a mennyit az abban működő tanférfiak, ugy illető szakmáikban, miDt a nevelés körül érnek. Ha tehát ügyünk jövendőjét e tekintetben biztositai akarjuk, mindenek előtt kellő arányba kell tenni a tanárok dijjazását a követelt képesség megszerzésére kívántató idő- és pénzbeli befektetéssel. Ki tizenöt évi sikeres készülés után szünetet alig ismerő szellemi munkásságot igénylő hivatalra vállalkozik, méltán követelheti, hogy anyagi küzdelmektől menten, gond nélkül élhessen. Az előhaladt nemzetek értelmiségi felsőbbségüket legesleginkább annak köszönhetik, hogy a tudománynak élő vagy az ifjúságot arra elókészitő férfiakat legfényesebben jutalmazzák, a mi aztán azt eredményezi, hogy a nemzet legtehetségesebb fiai ott csakúgy keresik első sorban a tac ári pályát, mint minálunk a mi tehetségesebb ifjaink a politikait. A hol ellenben, mint nálunk eddigelé történt, a hivatalok egész hierarchiájában a tanári állás a legutolsó, ott azon kevesek kivételével, kiket benső ellenállhatlan ösztön vonz, többnyire olyanok vállalkoznak a tanári pályára, kik más, jövedelmezőbb hivatalba bejutni nem tudtak s igy kelletlen, kedvetlen itt keresnek menedéket. Ily erőkkel a tanügy emelését eszközölni soha sem fogjuk. De hát kinek is volna kedve tizenöt évi készülés után oly pályára lépni, hol előléptetésre való kilátás nélkül kárhoztatva lesz 500—800 forint fizetés mellett tengődve, szellemileg eiparlagosodni, aiyagilag pedig egész életén át szegénységgel küzdeni és csikorogni? — Ez utóbbi ugyan nem igen szokott bekövetkezni, mert tanáraink legnagyobb részének sokkal több életre való esze van, sem hogy feláldozza magát más emberek oly érdekéért, melyet azok maguk is oly kevésre becsülnek, s igy gazdálkodás vagy más tisz-