Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-08-20 / 34. szám

van meghatározva. A III. cikkben a tragikus jellemet ismerteti, de ezt megelőzőleg szól a drámai jellemről általában, melynek alapvonásai minden drámai műben azonosak, s csak annak vázolása után értekezik tárgyáról. „A tragikai jellem pathosa által radicalis, az . . . . A hős jelszava: „Itt állok, és nem tehetek másként." Itt aztán alkalomszerüleg azt is elmondja, mi a különbség az epos és a trágika hőse közt. A tragikai jellem harcban fejlődik ki, melynek első mozzanatát az összeütközés képezi. Erről, s az ebből folyó úgynevezett tragikai vétségről szól a IV. cikk. Az összeütközésben nem kell okvetlen etbikai ballépést, bünt keresni; ehhez elég az aristotelesi vfigi-s, melyet szerzőnk Yischer nyomán egy nemes jellem túlkapásának nevez. „A hős vétséget követhet el, midőn uj eszmének tör utat, mely a világot valaha át fogja idomitani. Valaha; de most nincs elkészítve a világ, s az eszmének tisztulnia kell a visszahatásban, mely a hőst áldozatul kívánja. Vétség lehet a választásban, kötelesség és kötelesség között, kötelesség és szenvedély között. Bármelyike az ember szenvedélyeinek, legyen az erkölcsileg jó vagy rosz, maga a legtisztább becsületérzés, „ezen eszményi igazolása a fokozott személyes önérzetnek", ha pathossá magasodik, vétségbe sodorja őt, melyet az ethika szempontjából bűnnek, vagy csak tévedésnek nevezhetünk, de aesthetikai szempontból elég indokot szolgáltat az egyén bukására. És e szempontra figyelmezteti szerzőnk a kritikusokat. Az V. cikk a vétségen alapuló tragikum megkülönböztetésével foglalkozik. A tragikum ugyanis vagy e g yszerüvétségből, vagy erkölcsi conflictusból származik, melyeken, mint már itt megjegyzi a szerző, a jellem- és helyzettragédia alapszanak. A vétség eredménye a bukás levén, ebben pedig valami magasabb hatalom intézkedése nyilvánulván, az elméleti tárgyalás is e hatalom megfejtésével foglalkozik. Fölveti a sors eszméjének kérdését, s ezt azon szempontból is kifejtendőnek tartja a szerző, hogy méltányolni tudjuk a tragédia történeti fejlődését, mig ez a modern drámai ideálban tetőzött. Elvezet bennünket a mythosok korába, s bőven fejtegeti a görög végzeteszmét, a mint ezt Homérnél s a tragikusoknál, u. m. Aeschylosnál, Sophoklesnél és Euripidesnél találjuk, kimutatva egyszersmind azon haladást, mely e nagy szellemek öntudatában fokozatosan feltűnik, a nélkül, hogy az antik világnézlet álapján egyáltalában lehetséges lett volna a tragikai sors valódi értelmezése. „A végzet-eszmét egész mélységében felfogni és alkalmazni csak az uj kor tudta. Miután az emberiség mind az állami, mind az egyházi életben átszenvedte ama roppant rázkódásokat, melyek a világnak uj alakot adtak, miután a nehéz életiskolából teljesen kifejlett öntudatosságot, a tapasztalatok és világos gondolkodás által izmosított jellemet hozott ki: miután a nemzeti és természeti lét keskenyebb köréből a szellemiség egyetemes világába lépett: akkor volt képes a költészet is mélyebb pillantást vetni a dolgok rendjébe, s fölfedezvén a mindent összetartó szellemi kapcsot, akkor tudta visszavinni a jelenségeket valódi okaikra. Ily idő gyermeke Shakespeare, ki hatalmas geniusa által a kor csúcsára hágván, műveiben nem egy muló epocha világ nézletének adott kifejezést, hanem az örök emberit, a szellem elvitázhatlan jogkörét tevén költészete alapjául, megteremtője lón a modern tragédiának. Még a tragikum hatásáról szólván a szerző (VII. c.), ezen általános részt befejezi. A második részben szorosan a tragédia elm é 1 e t e foglaltatik. Mindez, a mi elmondatott, a drámai alkotás körébe vonatván, itt nyer alkalmazást. Adatván a tragédia meghatározása (VIII.), az alkotásnak első momentuma, a tragikai conceptio (IX.) tárgyaltatik. Fontos és kényes kérdés, de azt hisszük, a szerző sikerrel oldotta meg feladatát, s a mit nem szabad figyelmen kivül hagyni, minden tételében remekírókra, az elmélet azon halhatatlan forrásaira támaszkodik, melyeket nagy költők müveikben nyújtanak. A coneeptioban van letéve a mű alapja. „Ez azon mag, melyből a növény fejlődik s egyúttal alakulása föltételeit nyeri. De az alkotás maga a compositio. Erről a X. cikk szól érdemlegesen. „A compositio főtörvénye: a tragédiában oly drámailag elkészített s berendezett tartalmat hozni elő, mely a tragikum hatását művészileg, a lehető legmagasabb mértékben érvényesítse a nézők kedélyében. E feladathoz képest a felfogott cselekvényekben és jellemekben azon sajátságokat emeli ki, melyekben ama hatás alapja van. Ezen sajátságok, illetőleg kellékek a cselekvénynél : az egység, valószínűség, fontosság és nagyság, s oly haladás, melyben mindaz, mi a nézők .felfogására nézve lényeges, a jellemek tragikailag erős mozgásában, a hatások növekvő emelkedésében jelenjék meg. Mind e kellékek részletesen a következő XI. XII. XIII. XIV. pontok alatt tárgyaltatnak. A cselekvények és jellemek egymást föltételezvén, az utóbbiakra nézve szerző ugyanazon kellékeket állítja fel a XV. pont alatt. A tragédia belső technikájáról, felvonások- és jelenetekről, a dialógról és monologról, a tragédia styljéről a XVII. és XVIII. cikk értekezik. Végül a XVIII. cikkben a tragédia fajai vannak jellemezve. Felosztását első sorban a tárgyra illetőleg azon alapra fekteti, melyből a tárgy vétetik, s e szerint m o ndailag hősi, történelemi és polgári tragédiát különböztet meg. Az elsőre nézve Machbethet, Leart és Hamletet állítja fel örök példányokul; mindazáltal természetesebb alapnak tartja a történelmet, és pedig ennek v i 1 á g osabbepocháit, nem feledkezvén el azon nehézségek fölemlitéséről, melyek a történelmi tárgyak feldolgozásánál felmerülnek. Igen fontosnak tartjuk azt, a mit a költő helyzetéről a közönséggel szemben mond, s azért álljon itt a szakasz: