Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-08-20 / 34. szám

„A közönségnek egyértelmiségénél fogva mindenesetre tekintélyes része történeti ismereteit hozza magával, s Önkénytelen ezekhez hajlandó mérni a költő alkotásában megjelent tényeket, s nem egyszer hallani oly megjegyzést, hogy ez vagy amaz nem igy, hanem amúgy történt. Ez a naiv birálat egyeseknél, kik saját ismereteikben annyira elfogulvák, hogy a költő világával mindig becses tudományukat állítják szembe, lehetetlenné teszi a teljes drámai hatást, de irányadóul a költőnek nem szolgálhat. Ismétlésbe keverednénk, ha a tárgyról bővebben szólnánk; de emlékezetbe hozzuk azt, a mi felett kritikusok és költők (Lessing: Hamburgische Dramaturgié ; Schiller: Über das Pathetische) gyakran és határozottan nyilatkoztak, azt t. i., hogy a történetben nem a személyek és tények valódisága érdekel költőileg, hanem a személyeknek a történtek által nyilvánult élet* képessége és tettereje; hogy a valódi történet csak akkor bir előnynyel képzelt események felett, ha azok alkalmasabbak a költői eszme hordozására emezeknél: de egészben véve a drámaiságnak semmi köze a történetek igazságához. Azon körülmény, hogy a személyek valóban éltek, s hogy az események valóban bekövetkeztek, igen gyakran növelheti gyönyörünket, de oly mellékízt is ád ehez, mely a költői benyomásnak inkább árt, mint használ. Sokan azt hiszik, hogy a hazai költészet rendkívül nyer azáltal, ha a költők nemzeti tárgyakat dolgoznak fel, s főleg a színpadot tartják hivatottnak a hazafias érzések ápolására, a mennyiben nagy férfiakat állit elénk utánzandó példányokul. Nem tekintve azt hogy a tragédia ily uton indulva, csakhamar az irányköltészet sekélyeiben volna kénytelen bukdácsolni, csák arra utalunk, hogy a költészet múzsája sohasem lehet akár magán, akár egyoldalúan nemzeti érdekek szolgálója, s bár a költő nemesítő hatását az ember erkölcsi kiképzésébe mindig, a hazafias érzések felköltetésére vagy ébrentartására tárgya szerint fogja gyakorolni, midőn^a szépnek és fenségesnek áldoz, e célokat csak közvetve igyekszik elérni, mert fő törvénye a szép, a m űvésze t". Ezen is más hátrányok dacára egész erejében fenntartja szerző azon állítást, hogy a tragédia igazi alapja a történet, s azt, a mit állit, a legnyomósabb érvekkel, s bizonyos lelkesedéssel, mely egész előadását jellemzi, be is bizonyítja. Sajnos, hogy tér szűke miatt előadását tovább nem követhetjük. A polgári tragédiára nézve ajánlja, hogy a nyilvános élet legalább háttérként világítson be a cselekvénybe. A tragikum formájának szempontjából a jellem- és helyzettragédiát különbözteti meg. A német romantika hősei által müveit, úgynevezett sorstragédiát művészeti, s ezzel kapcsolatban álló erkölcsi elveknél fogva kárhoztatja. Az alsóbbrendű felosztások szerint érinti még az elv- és erkölcstragédiát, s végül érinti a szoros értelemben vett „drámát", mely átmeneti faj a tragédia és komédia között. E vázlatosan ismertetett tartalomból is meggyőződhetett a tisztelt olvasó, hogy a tragédia elméletének szerzője határozottan a modern széptan színvonalán áll, s oly müvet adott irodalmunknak, mely nemcsak hézagot pótol, hanem magasabb becsre is jogosan tart igényt. Szükséges volna-e még ajánlanunk ? Azon hidegség, melylyel napjainkban minden tudományos irodalmi termék fogadtatni szokott a képzett közönség által is, sürget ugyan, hogy szivreható szónoklattal ajánlgassuk a hasonnemü munkákat; de mi akarjuk hinni, hogy ez esetben egy sző elég, s oly könyv, mely tartalma által a szaktudóst, előadása által a dilettánst is képes kielégíteni, a szokottnál nagyobb keletnek fog örvendeni. A mű 6 ívnyi, ára 80 kr. ISKOLAÜGY A népiskolai vallástanitásról. (V é g e.) Azt már felfoghatónak tartom, hogy az igy értett vallást, mely a pádagogia legnemesebb elveivel van rokonságban, tanítsa a köztanitó. Neki van alkalma egyéb tantárgy tanítása közben utalni például a természet végokára, a végetlen mennyiségre, a történetek örök urára, stb. s igy a gyermek előtt megközelíthetővé tenni ismeretben is az istenséget. De egy más, az iskolába betolakodott idegen személy, kinek nincs alkalma ismerni a tanítványok egyéni alkotottságát, ugyan mit tanít a vallásról? Tessék képzelni azt a jelenetet, mely a községi iskoláztatás mellett egyre-másra előfordul: a néptanító teljesen közömbösen a gyermek erkölcsi érzékének fejlesztése, és közönynyel az istenség iránt, letanitja kitűzött óráit, tantárgyait; a növendékek hetenként kétszer, háromszor, átmennek a tisztelendő ur pipafüstös szobájába, vagy legjobb esetben a templomba, hogy ott izzadják át a káték érthetlenségét, s megbámulják, mikép pironkodik a tisztelendő ur a tudás fája, a Noé szivárványa, a vándorló csillag, a kánaáni vizváltozás felett! — Erős meggyőződésem, hogy a pap, legyen bár a l^jobb pádagogus, felvilágosult szabad szellemű, példás életű ember, sohse lesz képes annyi eredraénynyel tanitni a vallást—értem, ha a többi tantárgyakat nem ő tanítja— mint a köztanitó. Azért, mert nincs meg az a fogozási pontja, melyhez kösse tanításait. Mi a köztanitó szájából a vallásra vonatkozólag, egyéb tantárgy tanítása közben jő, a valódi élet, az ver gyökeret a gyermek szivében. A pap tanítása, habár ezt akarná is utánozni, csak halvány másolat marad. Bármint álljon is a dolog, az kétségtelen, hogy a községi iskolák mellett tanítandó vallás, oktatástanilag más elvekkel, más modorral lesz megírandó, mint a felekezetiekben. S íme, még e téren sem történt semmi, dacára a községi iskolák melletti nagy lelkesültségnek