Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1871-07-02 / 27. szám
búzát aratni ? erre azt feleli: igen is akarok. A bizottság csak arra a kérdésre felelhetett munkálatában, melyre felelni jegyzőkönyvileg megbizatott. A tudósitó ur ezt is irja még tudósításában; „és mit tett a bizottság ? Alapelvek helyett hosszasan ajánlja a szegény kis históriát, Tóth Ferenc kátéját, zsoltárok olvastatását stb." Mennyire ajánlja a bizottság Tóth Ferenc kátéját, • megtetszik munkálatának e szavaiból; „Nem kétkedünk, hogy a hit és erkölcstant együtt tanitni célszerűbb lenne, ha volna oly iskolai kézi könyvünk, melyben a hittételekből természetesen folyó erkölcsi alapelvek s kötelességek azokkal egybekötve volnának előadva, mivel ekkor mint forrásból a patak, a hitből természetesen folydogálna át a gyermeki kebelbe az erkölcsi érzelem és erkölcsösség. De mivel, tudtunkra, ilyen iskolai kézikönyvünk nincsen, hanem olyan, melyben a hit s erkölcstan külön-külön rendszerben vannak előadva, nem ajánlhatunk mást, mint azt, hogy a negyedik osztályban a kis káté hittani-, az ötödikben pedig erkölcstani része tanittassók." Lehet-e ennél világosabban kifejezni a bizottság azon intencióját, hogy addig is, mig egy alkalmasabb KÍS káté íratnék, tanittassék a nálunk most is iskolai használatban levő Tóth Ferenc kis kátéja, minthogy naponként kell a kátét tanítani. A bizottság hitte, s hiszi ma is, hogy idézett ajánlatában ez elég világosan ki van mondva. És ha a tudósító ur mégis másként értette, a bizottság annak nem oka. A tudósító szerint, szegény kis históriáról s zsoltárok olvastatásáról a bizottsági munkálat ezt mondja: „A hit és erkölcstannal együtt eltanitandónak véljük még a szent históriának rövid summáját, vagyis az úgynevezett kis históriát, mivel ez röviden s mégis elég világosan fogja össze a már tanult szent történeteket, és azt eszközli, hogy azok az emlékezetbe bevésődve, a lélekben megmaradjanak. Az olvasó könyv ez osztályokban (4. és 5.) énekes könyvünk, mint a melylyel nem csak megismerkedni kell a tanulóknak, hanem az abban foglaltakat a lehetőn könyv nélkül is tudni. Mert mig egyrészről igen jól esik, ha felnőtt korunkban nem kell minden szót a templomban a gyülekezetteli énekléskor könyvből nézegetni, addig más részről dicséreteink tudásával hittételeink is benyomódnak a lélekbe, minthogy dicséreteink költői alakban hittételeinket foglalják magokban." Ezt már talán tudósító ur is érti ?! A tudósító lelkész ur szerinti kérdésre adandó felelet formulázására kiküldött bizottságnak, melynek tudósító ur is tagja volt, előterjesztett s elfogadott munkálatára elragadtatva kiált fel: „nagy vívmány. Nem betű, hanem szellem." A mi nem betű, hanem szellem, az előtt a kinevezett bizottság is meghajolt és meghajlik mindenkor. De nem minden szellem előtt. Áz idvezitő, midőn a kapernaumi zsinagógában teste étele s vére italáról szólott, és tanítványai ezen megütköztek, akkor mondá értelmezésül nekik ama felséges szavakat: „a lélek az, mely megelevenít . . . a bes zédek, melyeket én szólok nektek lélek és élet: (Jan. 6, 63.)" A szellem az éltető, és nem a betű. Hanem természetesen a Jézus által mondott betűk és szavakban foglalt, s az ezekből józan értelmezés utján kitalált és felfogott szellem. Ez a szellem az, mely előtt meghajolt, és meghajol mindenkor a kinevezett bizottság, mert ez, és csak ez a valódi keresztyén szellem, az evangyéliomi szellem. Ha föltenni lehetne, hogy az egyetemes tanügyi bizottmány bármelyik egyházkerülethez intézhetie kérdést: akar-e evangyéliomi szellemű vallástanitást, és vallási tankönyveket? megszűnnék az azonnal a magyar evangyéiomi egyház tanügyi bizottmánya lenni. Tudósító urnák e kifejezésére : „e bizottság (részben főiskolánk három tanárából állván)" szabadjon e szerény megjegyzést ide iktatni, ha a jegyzőkönyvi pontot, melyben a bizottság tagjai megnevezve vannak, elébb, mint tudósítását napvilágra bocsátja, megteki .ti: nem ugy, hanem az igazsághoz hiven fejezhette, és talán fejezte volna is ki magát. Pápán, jun. 24. 1871. Kiss János, hittanár. Kiillöldi egyház és iskoia. * Hyacinthe atya e hó 17-én ismét egy levelet tett közzé, melyből egy részt ide igtatunk: „A mi második apostaziámat illeti, — irja Hyacinthe, — melybe állítólag estem, mivel az egyházat elhagytam, igen jól tudom, hogy ez a határozó érvet, s tán hozzá kell tennem, azok gonosz örömét képezi, kik nem bocsátják meg nekem, hogy a katholicisoiust nem egyeztetem meg az ő külön sektájokkal. Még egyszer, nem ezekhez fordulok én, csak azoknak, kik e tekintetben tévedésben vannak, nyilatkoztatom ki, hogy kettő van, mi ez egyháztól elválaszthat: a jogosan alkalmazott excommunicatió s az alaki és nyakas eretnekség. Sz. Tamás és a legtöbb theologus tanítása szerint a jogtalan kiközösítés érvénytelen, s sem a külső, sem a belső fórum sem isten, sem az emberek előtt nem kötelez. S nem is közösittetem ki sem a pápa, sem valamely püspök által, csak rendem főnökei adták hivatalosan tudtomra, hogy a nagyobb excommunicatióba estem, mely ipso facto éri a vallási apostatákat. Mit a zárdából való kilépésem indokolására mondtam Párisban, teljesen elégséges ezen tévedés fölfedezésére. Ez időtől fogva találtam értelmes papokat, kik a gyontatószéknél föloldoztak; ez évben épen a római Péter-templomban áldoztam. Nem vagyok többé eretnek, bár kiközösítve vagyok. Ha valamit a kath. egyház igazi és tiszta tanai ellen irtam, ez tudtomon kivül, vagy meglepetés miatt történt; ilyes valamit alázatosan, bensőn és teljes lelkemből visszavonok. Bármily számos rokonszenv-nyilatkozat