Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-06-25 / 26. szám

szebb, legfontosabb, és életbe leginkább vágó teendőjét; csak hogy ehhez sziv kell, és hivatalos buzgóság ! Ez a pap volt György Lajos, ki nem csak lakott, de munkált is Szathmár-Németiben. Az egyházi reformot én ezen szeretném megkezdeni, és ha a eaput, vagy a papság ez értelemben reformálva lesz, reformálódnak aztán igen könnyen a tagok is. Én magam, ily reformatiónak, testi erőtlenségem miatt, magamat, fájdalom! alá már nem adhatom; én házalni, látogatni nem birok; non mihi voluntas, sed vires desuut; közelebb állok már a 70, mint a 60 évhez: ugyanazért csak fungor vice cotis, acutum reddere quae ferrum valót, exors ipsa secandi. De annyival bizalmasabban kérem az ifjú lelkésztársakat: kövessék az emiitett példát, nincs az az orthodox dogmának sem ellenére. Ne hanyagolják el, ne tartsák mellesleges, vagy tán igen terhes dolognak azt a Cura pastoralist; többet használunk azzal mind magunkn ak, mind hallgatóinknak, mint akár a kis káténak tanításával, akár az apostoli credonak magyarázgatásával. Ha rajtam állana, mellesleg megjegyezve, éretlen gyermeknek kátét, dogmát, soha nem is tanítanék, ugy sem értenek azok abból semmit; tanuljanak azok könnyen felfogható morált, elég messze és szélesen ki lehet ebben terjeszkedni, a népiskolai osztályoknál. Az értelmesebbeknél, t. i. a 12—13 évet betöltött confirmandusoknál pedig, lehetne a szigorú orthodoxiától, de csak igen okosan vigyázva, kíméletesen és nem mindent egyszerre fölforgatva és rombolva, lassanként el is térni. Ki kell a reformot haladék nélkül terjeszteni az iskolákra is; vagy is ott kell már megkezdeni. Értem itt csupán a népiskolákat s a papnöveldéket. Népiskoláink átalában véve, szánandó állapotban vannak. Akadnak ugyan valóban dicséretes kivételek ; van több, melyekről mostanában azt mondja a közvélemény az egyházlátogatók jelentése után, hogy jók; de ezek egy részének is, nagyobb a füstje, mint a pecsenyéje. A gyermekek értelem nélkül csak betűket tanulnak, de nem taníttatnak. Oka ennek a kellő felügyelet hiánya. Iskoláinkat a felekezet kezeiből ki nem bocsátjuk; magunk között eléggé alkalmas, buzgó, lelkes felügyelőket nem találunk, a tanitók illő díjazásáról sem bírunk intézkedni; a kormány-közegek, a tanfelügyelők pedig visszatartják magukat iskoláinktól, nehogy kellemetlen súrlódásra szolgáltassanak okot vagy alkalmat. Pedig bizony, nemcsak joga, de törvényszerinti kötelessége is volna a kormánynak a szigorú felügyelet és intézkedés. Az egyházi felügyelet és vizsga egyházlátogatás alkalmával történik, a mikor egy több osztályú, ötven vagy hatvan és néha több gyermeknek megvizsgálására alig jut több két óránál; mi jut ebből egy gyermekre ?! Vannak tán körlátogatók is, kiknek már több idejök van az iskola megvizsgálására? De ilyenekül csak azokat kellene alkalmazni, kikben a szakképzettség mellett kellő buzgóság és szenvedély is van. És ezeknek, hogy a megbízatásban inkább eljárjanak, sőt azt kötelességnek is ismerjék, mert az ingyen munkában nincs köszönet, az évenként legalább hatszori vizsgálás napjaira, valami kevés dijat is szükséges lenne utalványozni, mit tenni lehetne is. Mert minden egyházmegyében megy az országos segélyből, rnéha egyházaknak és tanítóknak segély, melyre azok érdemetlenek ; megy paposnak is, kikről méltán kérdjük: minek annak a segély, ki ha nem uriasau is, de tisztességesen megélhet jövedelméből ? I Mert itt a gyermekek száma nem érdem. Ha e tekintetből akarunk valakit segélyezni, ez más cim alá, más rovatba tartozik. Igaz ugyan, hogy több egyházmegyében vannak olyan helyek, melyek majdnem egymást érik, mégis mindnyájának külön papja és tanítója van, pedig a háromnak fizetéséből is alig telnék ki egy tisztességes díjazás. Miért ad ide az egyházi kormány mindegyikbe külön hivatalnokot ? miért nem szabja meg a minimumot. Vagy ha valamely hivatalnok, a szűk jövedelemért leköti szolgálatát: ne békétlenkedjék, hanem tegye hiven azt, a mire magát önként ajánlotta. Vagy gondoskodjék hát iskolai felügyelőkről a felekezet, nem bízva a felügyeletet egyedül a helybeli papra; vagy engedje az iskolákat az állam fizetett közegeinek felügyelete alá. A helybeli papok pedig ne menjenek ottan az iskolába hivatalos nagy képekkel, ne ugy jelenjenek meg ott, mint a tanitó ellen kirendelt statarialis birák; hanem ugy, mint ügybarátok, mint segédek és a közügy buzgó, szives munkásai. Mi a papnöveldéket és papi vizsgákat illeti, gyakorolja magát az ifjú, azon órától kezdve, melyben magát a theologia tanulására adja, nem annyira az alázatosságban, mint szelídségben ; legyen vidám, eleven és jámbor, ne darbos, goromba és hencegő ; öltözetében legyen csinos, de egyszerű, és nem tarka-barka, mint a komédiások. A tisztességes egyszínű ültözet még kevesebbe kerül, mint a három-négy szinü. Szokja meg idején a munkásságot és fő célja, foglalkozása legyen a tudományos önképzés; ne kenyérért tanuljon az iskolának, haném olvasgasson és gyűjtsön önálló alapos tudományt az életre és jövő hivatalára. Legyen a leendő pap már tanuló korában egyházias; az egyházi, vagy valláserkölcsi intézménynek célja és föladata pedig a jámbor erkölcs, a kihívó harcias magaviselet katonát illet. Nem azért figyelmeztetek erre, mert én magam tanuló koromban gyáva és élhetetlen voltam, és mintha azért óhajtanám, hogy mások is ilyenek legyenek; hanem azért, mivel mest más, szemüvegen át nézve, a jámborságot a papi hivatal kellékének látom. Szabad legyen itt kissé kitérnem. Midőn még a bölcsészeti tanfolyamban voltam, volt egy jó ismerősöm, egyszersmind — legyenek érte porai is áldottak — jóltevőm. Ez főfő hivatalnoka volt a dunamelléki egyházkerületnek. Sokszor megfordultam házánál, majdnem mint fogadott fiu, kire figyelme és gondja kiterjesztve voltak; beszélgetett velem sokféle tárgyról, egyszer a többek között a héber és görög nyelvekről. Ezekre nézve azt nyilvánitá, hogy nyelvészeti, vagy classicai tudományos tekintetből, hasznosak azok és szükségesek; de a leendő papnak mint