Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1871-05-21 / 21. szám
dot, elég felügyeletet arra, hogy minden sziilö járassa a maga gyermekét iskolába. Ha e század első felében a népiskolák Ugye iránt kelt is valami kis érdekeltség a polgári hatalom s az igazság szolgáltatóinál, az csak annyi volt, hogy Írásban — (mint jelenben is cselekszenek) kiadták a rendeletet, hogy: „iskolába tartozik járatni minden sziile a maga gyermekét," de hogy a rendelet végre hajtatott-e? arról soha nem vontak számadásra senkit ! Sőt többöt mondok : majd a 4 3 /4 4 -dik években tartott országgyűlésig, az aristocratiában az a hit élt, hogy: a parasztot nem kell iskolába járatni, taníttatni, annak emberi jogai nem lévén, mint az oktalan állatot csak kötelesség s munka teljesítésére kell szoktatni, tanítani. „Földes ur a tornácon (mondja P. Szathmáry Károly azon időkor jelleméről) kegyetlen udvari tiszt a még le nem faragott rovások koszorújával kezében; előtte a deres s könyörtelen hajdúk, kik a le nem dolgozott napokat bottal rótták le, ez volt a computus (azaz a népnevelés) eszméje, a föld népe, a paraszt jobbágy előtt. Később, midőn a magas aristocratia java belátta, hogy a nép neveletlensége egyszersmind az ő kára és veszedelme is, kezdett róla és taníttatásáról gondoskodni. De hogyan? Olyan néptanítókat hozatott, kik többnyire inasi, ritkán gazdatiszti szerepet is vittek udvarukban, oly hallatlan csekély fizetésért, (melynek elég példája van még mai napon is) hogy az valóságos guny, midőn az emberiség legelső napszámosa, a falusi néptanító, egy béres bérénél kevesebb fizetéssel dijaztatik! Más részről: a népnek, a jobbak által érzett szomorú helyezete erkölcsileg elsülyedése hangoztatta azt: „0 népnevelés jöjjön el a te országod", de nem az egyháziak irányában az iskolaügyek vezetéséveli elégületlenség ! „Most megalkottatott a törvény, mondja tanfelügyelő ur, mely az iskolát a hitfelekezetnél is az egyházi igazgatás köréből kivonni, s magok a közvetlenül érdekelt szülék a polgárok vezetése alá, nem az egyháziak, hanem a hitfelekezet gondoskodása, joga és kötelme alá engedi." Nem akarom hinni, de ezen szavak aligha nem oda irányozvák, hogy a népiskolatanitókat, a lelki pásztorok irányába, kiknek még eddigj nehéz pályájukon utmutatójuk, tanácsadójok voltak, engedetlenségre, függetlenségre fel kell jogosítani ? ! Mi nekünk csak több lelki nyugalmat, a magunk továbbképzésére több időt adnak az által, ha megszűnünk az iskola-ügyekbe avatkozni, nem kell azt „kivonni törvény által az egyházi igazgatás köréből," kiadjuk magunk is. Örülni fogunk ha „a polgárok vezetése alatt" több és nemesebb eredmény mutattatik fel, mint „mig az egyházi igazgatás körében volt az iskolaügy,, ; örülni fogunk ha jobb hazafiakat fognak a polgári tanitók nevelni, mint mi neveltünk. Hanem félek, hogy az iskolaügy, minthogy az csak papirra irott betűkkel kormányoztatik tanfelügyelő ur által is, de maga az iskola bel-életébe személyesen bele nem tekint (legalább ami vidékünkön nem !), bár a törvény 128-dik §-a azt rendeli , hogy „minden évben legalább egyszer tartozik a tanfelügyelő minden iskolát sorba járni s megnézni", — ma holnap rosszabbul fog állani mint eddig állott, mert miután — látszólag — „mindenki kormányoz (én ugy tapasztalom) és senki se kormányoz", kivált a kisebb faluhelyeken, hol a kellő értelmiség nagyon hiányzik, már is igen kevés értelme s tisztelete van a törvénynek. Az iskola üres, a tanitó nem tanit . . . ! „Hogy a törvény jótékonysága alig vétetik igénybe s a hitfelekezeti iskolák általán véve — mint tovább mondja tanfelügyelő ur — ma is egyházi igazgatás alatt állanak." Vájjon ha ez mégis ugy lenne — (mert ha^az igazat, nyiltan megvalljuk, azt kell mondanunk, hogy jelenben az iskolaügyek igazgatása „sem ott nem áll, sem itt nem áll, hanem sehol sem áll", mint a Mahomed koporsója) oka volna-e annak az egyházi testület.. ? Oka-e annak, hogy még minden világos alap nélkül azzal is vádolja tanfelügyelő ur a lelkipásztorokat, hogy „az egyházi szószék, nem egy helyen, melyből kizáróan a hitelvek, a szeretet igéinek kellene hallatszani, a népnek a községi iskolák irányábani ellenszenve felköltésére szolgáló érveléseket hangoztat." Igen nagy vád, súlyos vád! Azonban én ugy vélem, hogy nem elég a nyilvánosság terén azt mondani, hogy „a mennyiben az valahol (sic?) elkövettetett, egyszerűen kötelességemnek tartottam ez irányban figyelmet költeni, a hibázókatmeginteni", stb., de a valóság adatolását ki kell keresni s napfényre hozni, mert a törvénynek megsértése: haza elleni bűn. A tankerület iskolatanácsához egy elnöki évi jelentésben „mende monda" beszédek után a lelki pásztorok irányában a nyilvánosság terén megrovólag lépni fel, a legnagyobb igazságtalanságok egyike ! Mig az egyházi igazgatás saját zsebéből fizeti — a szülék egyenes hozzájárulásával — az isk.-tanitót : addig ugy hiszem, hogy az 1868-dik évben kiadott iskola-törvények elsősége mellett is van némi rendelkezési joga iskolájával s tanítójával? Majd ha egyenesen az állam tartja fel az iskolát, fizeti a tanítót: akkor a mostani egyházi igazgatóságnak rendelkezési joga teljesen megszűnvén, a tanítóra nézve, — a nép fog énekvezért tartani, ki a templomban és halottas házaknál a szokott szertartásokat végezendi. De jelenben, a szegény s magára hagyatott és semmi jövedelmi forrással nem biró egyházakban tanítót és énekvezért is tartani teljes lehetetlen ! Én azt hiszem, hogy mind a községi, mind a felekezeti iskola, egjiránt a haza szent tulajdona, édes gyermeke, azt hiszem, hogy mind a községi, mind a felekezeti iskolának egy a célja : jó erkölcsű, értelmes és engedelmes hű polgárokat nevelni a hazának, királynak. Nem látom át, hogy mi különbség lehet tehát a hazára nézve a felekezeti vagy községi iskolák között, nem foghatom fel, hogy miért igér a törvény édes anyai több jó akaratot, kedvezést a községi iskolának, mint a felekezetének ha mind a kettőnek, egy a célja : a jó neve-
