Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-05-21 / 21. szám

köréhez, értelmi ós érzelmi állapotához, a gyülekezetet ért eseményekhez stb. stb. legyen alkalmazva. De mivel az ily alkalmak nem csak X-falván vagy Y-házán jőnek elő, hanem közösek igen nagy körben s körülbelől egy színvonalon álló gyülekezetek száz- meg százával: alkalmiságuk semmit sem árt közönséges használhatóságuk s élvezhetőségüknek. Hogy K. Tóth Kálmán többnyire alkalmakra irta beszédeit (vagy legalább a jelen gyűjteményében közrebocsátottakat) azt inkább előnyére, mint hátrányára vagyok irni hajlandó. Mutatja, hogy együtt él az idővel és gyülekezetével, megragadja a hangulatokat (a vallásos érzések s vallásos élet fölébresztésének e legkedvezőbb emeltyűit) s különbséget téve a napok közt, megjelöli azokat magának s hallgatóinak. Alkalmai közt egyet sem találunk, melyet rendkívülinek, példátlannak, erőltetettnek vagy épen frivolnak mondhatnánk (mire más gyűjteményben láttam már példákat), s ez komolyságáról és jó Ízléséről tanúskodik. Magokat az alkalmakat átalában véve jól választja. Kérdés: jól-e az alkalmakhoz tárgyait s a tárgyakhoz a 1 a p i g é i t ? Hogy beköszöntő beszédre az ifjú Jeremiás küldetését, farsangban az Eliézer leánykérését, reformatió emléknapján a keresztyén szabadság eszméjét s meg ismét e kérdést: miért maradok a protestáns egyház hive? -hogy vásárkor az emberek mértékét, virágvasárnap előtt a Mária kenetét, iskola-év megnyitásakor az Elkána fiát és az Éli gyermekeit, presbyterek választásakor a jó bizonyságu, szentlélekkel s bölcseséggel teljes férfiakat stb. választja tárgyul, mind szerencsés választásnak mondható. Kevésbbé az, hogy pl. a Simon mágusz példáját is vásári alkalomra teszi, holott az a közönséges vásárnál emelkedettebb alkalmat kivánna, pl. papszentelés, presbyteri vagy egyéb fontos választás stb. eff. alkalmat; hógy Jézus bölcsejénél (karácsonykor) a szépen választott egyszerű textusból (Luk. II. 15) a következő három részt hozza ki: 1. imádni isten jóságos hatalmát, 2. megismerni az ember valódi méltóságát és 3. az élet valódi célját, — tehát három dolgot, melyek egyikéről sincs szó a választott textusban s melyek a mellett egy főgondolatnak sem rendelhetők alá; hogy presbyterium választásának előleges hirdetésekor egy beszédbe keveri össze e két kérdést: miért ragaszkodunk mi protestánsok a presb. rendszerhez s milyeneknek kell lenni a pre&bytereknek ? hogy bűnbánati (vagy közönséges) vasárnap a pogány-keresztvének isteneiről beszélvén, t. í. képlegesen : rosz szenvedélyeink bálványairól (a mi igen jól van) — a nem szerencsésen választott — mert igen sokat felölelő s azért egy alapeszmére nem vonható — textust, 1. Sám, VII. 3—4 még is egészen tárgyalja s beszéde heterogén elemei között csak erőltetett allegóriákkal képes látszó egységet is hozni létre; — ezeket valóban szerencsés választásoknak, tárgy vagy alapige tekintetében, nem mondhatjuk, mert mint a következés is megmutatta, a szerző nem bírt legyőzhetlen nehézségeikkel ; s igyekezete és ügyessége dacára sem tudott belőlök jó beszédet hozni ki. Jóra roszra csak példákat hoztam föl. De tartozom szerzőnek annak megemlítésével, hogy az elhallgatottaknak jóval nagyobb része tartozik még az első kategóriába. Ilyenek a YI. VIII. XIII. XV. XVIII. XXII, XXV. XXVII. számú beszédek is De akármilyen jól legyen választva az alkalom, a tárgy, az alapige maga, — s ki tagadná ezek nagy fontosságát egyenként és összesen és hogy bennök a templomi szónok hatásának igen nagy tőkéje van ? — még ezekből mind nem lehet a szónokot megitélni. A szónokot az előadás teszi. A külső előadásról, egy nyomtatott kötettel szemben, természetesen nincs semmi mondani valónk. Itt az Írásbeli előadást értjük s mind a mi ahhoz tartozik: az eszmék rendezését, beosztását, a kidolgozást stb. Könyves Tóth Kálmánt e részben még nem számithatjuk a tökéletesen kész szónokok közé ; de bátran mondhatjuk, hogy jó uton van jó szónokká lenni. Ugy látszik küzd még formával, modorral, homileticával és saját belsejével, s igazi megállapodásra nem jutott még. Próbálja a különböző tárgyalási módokat, próbál hatni majd az észre, majd a szivre, majd a lelkesülésre, majd a kedélyre tulnyomólag, de nem egészen biztos még hatása eszközeinek megválasztásában. Talán meg fogja lepni őt magát is s azokat is, kik őt személyesen ismerik vagy hallgatták, ha azon nézetemet fejezem ki, hogy bár beszédein mindenütt meglátszik a tanultság, a biblia s a bibliai történelem alapos ismerete, s az igyekezet az észre hatni: nem e téren találtam legjobb sikereit, hanem inkább ott, a hol egészen a kedély egyszerű hangját használja. Okoskodásaiban, daczára, hogy sem logika sem tudomány szempontjából nem igen tudnék ellenök vetni valamit, némi hidegség, ne mondjam: szárazság tűnik föl; mintha akkor, mikor okoskodik, nem engedné bele szólani a kedélyt, — mint dolgozó muzeumunkból kitiltjuk a nőt, hogy be se lépjen komoly szobánkba. Nagy hiba. Vallásos dolgokban a kedélynek mindig van beleszólása, még a legokosabb tárgyalásokba is. Hol ismét lelkesitni akar, rábeszélni, buzditni, elragadni : ott hiányzik az erő ama biztossága, mely kinézi a sziv legfogékonyabb oldalát s ellenállhatlanul viszi foglyúl a képzelődést, felgyújtja az értelmet s megtermékenyíti az elhatározást. Ez természetes. Fiatal szónok ezzel az erővel még nem bírhat. Az élet tűzkeresztsége kell ahhoz, s az Illés palástja. De e részben is megilleti Tóth Kálmánt egyfelől az őszinte érzések- s másfelől a mérséklet dicsérete. Álpáthost, üres bombastokat nem találunk nála. Szónoklata néhol szenved kissé a „virágos"-ság bajában ; de hiszen tavaszszal sok a virág, ha mindenikből gyümölcs lenne, egy faág se maradna épen : hadd virágozzék, fele úgyis elhull. De ha stylje itt ott virágos, virágai szónokiak inkább, mint lyraiak s ez mutatja, hogy jó uton van velők.