Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-04-02 / 14. szám

figyelmeztetni, hogy a német nemzet vezetői e nagyon is fontos tényezőt, a nemzeti lelkesedést épen nem hagyták ki a számításból, sőt ennek előidézésére, lehető fokozására minden lehetőt megtettek, és pedig nem csak 1870. jul. 19-ike, vagyis a háború megizenése óta, hanem már nagyon régen, még e század első év tizedében elkezdve. Azon mély megaláztatás, mely e század elején 1 Napoleon részéről Németországot érte, felébresztette az egész német nemzet jobbjainak kebelében a nemzeties érzületet, az egység utáni sóvárgást, és azon törekvést, hogy jövőre ily calamitásoknak elejét vegyék. És ezen idő óta költők és fejedelmek, tudósok és művészek, néptanítók, és egyetemi tanárok, lelkészek és államhivatalnokok folyvást ébresztették, erősbitették ezen érzüiete , s ezen törekvést, a bölcsőtől a sirig; folyvást élesztették mindegyik német polgár keblében ezen nemzeti szent lelkesültség tüzét. És csak is innen fejthető meg, hogy midőn az óra, a válság órája ütött, az egész német nemzet oly lelkesedetten ragadá meg a fegyvert hazáját s nemzeti becsületét megvédendő, hogy oly állhatatos kitartással szívóssággal viselte az annyi szenvedéssel egybekapcsolt téli hadjárat minden terheit, hogy annyira zúgolódás nélkül fogadta az ujabb és ujabb „Aufgebot" okat, a már egészen érett korú családapáknak a harctérre szólittatását. Sokat tesz a rend és fegyelem, de igazi lelkesültség nélkül aligha lett volna képes kármely katonás kormány is, egy ily értelmes és gondolkodó nemzetet mint a német, oly óriási áldozatok hozatalára kényszeríteni. Én legalább erősen hiszem, hogye hadjáratban jelentékeny szerepe volt a nemzeti lelkesedésnek, és a hadjárat eredménye fényes tanúságot szolgáltat arra nézve, hogy a valódi nemzeties irányban vezetett népnevelésnek mily óriási hatása van. Farkas József. (Vége következik.) A vallásos élet múltja és jelene Skóciában. (Folytatás.) 3. Secessiok. Különválás. A reform, presb. egyház a forradalom által nyert szabadságot igyekezett minél előbb felhasználni, jól tudván, hogy minden percnyi késedelem bün az isteni gondviselés ellen, mely anynyi balszerencse közt is megőrizte, nemcsak, hanem diadalra juttatta. Természetesen első lépés volt az egyház újra-alakítása és szervezése a már elfogadott westminateri hitvallás és az azt megerősítő parliamenti végzések alapján. Tehát oly hosszú szünet után a közzsinat ismét összegyűlt 1690. october 16-án. Könyen képzelhető, hogy az üldözött non conformis és az elbukott dynastia által kegyelt conform. lelkészek közt eleinte némi feszültség uralgott, azonban az oly sokáig nélkülözött enyh üditő hatása és egy igazi keresztyén, testvéries szellem lassan lassan tompította az érzés keserű élét, s néhány gyöngéden szemrehányó megjegyzés után a két párt Öszszeolvadva jelenik meg előttünk. Ez igazi nemesség jele a non conformisták részéről, mert egyidejű irók szerint a conform. lelkészi kar teljesen érdemetlen volt a legcsekélyebb elnézésre is, lóvén : „minden tekintetben aljas, megvetendő, tudatlan s néha nyilvánosan vétkes*.)" Ezt jó lesz megjegyezni, mint kovászát a későbbi romlottságnak és szolgalelküségnek. Volt egy kisded de befolyásos, szigorú párt Cameroniak név alatt, mely nem tartotta elveivel megegyezőnek aláírni az államegyház által elfogadott okmányokat, s hű maradván a covenanthoz, távol tartotta magát. Ezen párt neve most (1871) Reformált Presbyteri zsinat vagy egyh. (Reformed Presbyterian Church) s egyike az uniót óhajtó presb. egyházaknak. A ref. presb. zsinat legrégibb osztálya a független presb. egyházaknak, s mindig nagy becsületben, tiszteletben állott pályatársai előtt, bár soha sem volt számos. A véduri jog feltétlen visszaállítása 1711-ben uj életet öntött a „világias" pártba, s csakhamar megtermette keserű gyümölcseit. A közzsinat lassanként elpusztult, beadta derekát s valódi szánandó szerepet játszott. Már 1717-ben kijelölve találjuk a „lovas bizottmányt" Riding Committeé, mely később oly híressé vált, s mely tömegesen rendelt lelkészeket a vonakodó presbyteriumok fölé, s erőszakosan lácta el papokkal a gyülekezeteket. A jobbak tiltakoztak ezen dísztelen eljárás ellen, de mind hiába, mert csak azt nyerték, hogy a tiltakozás jogát is elvesztették. A helyzet türhetlenné vált s az első különválás —secession— létre jött 1733-ban ily módon. Egyik részletes zsinat Erskine-t bizta meg a zsinati beszéd tartásával. E derék lelkész, felhasználván az alkalmat, kemény leckét tartott az egyháznak, s különösen ostorozta a véduri jog keresztyén-elv ellenes használatát, mely letépi Krisztusról illetékes jogát, hogy saját vállára tegye. A tény megbocsáthatlan volt s a r. zsinat heves vita után méltónak találta őt a dorgálásra. ő a közzsinatra fellebbezte ügyét, de attól uj megintést és dorgálást nyert. Ezt követte egy tiltakozás részéről aláírva még 3 pap által, minek következtében a közzsinat egy bizottmányt nevezett ki, mely előtt a négy tiltakozónak elégtételt kellett volna adni felfüggesztés terhe alatt, ők megtagadták ezt, a közzsinat pedig 1733. novemberben kijelentette, hogy „többé nem papjai az egyháznak", mire ők egy végleges tiltakozásban kijelentik, hogy. „az *) B urnet pii«pök : „Hiitory of hi« own Time».*