Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-12-11 / 49. szám

1540 1604t tás nemsokára minden kétséget el fog oszlatni. — Én minden ámitást veszedelmesnek tartok s legveszedelmesebbnek az önámást. A mi közönséglinknek nem szükség tovább fejleszteni az önérzetességet, hanem inkább arra kellene vigyázni, hogy belátását alaptalan dicsőítésekkel megne vesztegessük, s arra kellene buzdítani, hogy nézzen szemben már valaha komolyan a maga bajával s fogjon dologhoz. A mely társadalom magát utonutfé'en elsőnek hirdetgeti, , közel van ahhoz, hogy utolsó legyen. Napjaink s a régi idők története egyaránt bizalmatlansággal tölti el a társadalmat a felekezeti növelés iránt. Hiányzott a felekezeteknél nem csak az a tárgyilagosság és függetle. ség, melyet a növelési elvek tekintetében követni szükség, hanem egyszersmind azon &dministrationalis és anyagi erő is, mely nélkül a kérdéses ügyet egy nemzetre kihatólag jól szervezni és biztosan vezetni lehetetlen; sőt ellenkezőleg számos felekezeteknél magára az emberi szellem fejlédésére, a társadalom egységére és nyugalmára veszélyes elvek nyilvánultak a növelés terén. S innét eredt azon törekvés, mely a közoktatás ügyét a felekezetek befolyása alól lehetőleg elvonni s oly közegek vezetése alá bizni igyekszik, melyek alapjuknál és szer kezetöknél fogva nagyobb kezességet nyújtanak a felől, hogy a növelést idegen érdekeknek nem rendelik alá. Igy jöttek létre több államokban oly törvényes intézkedések, melyek vagy egyátalában minden felekezetet teljesen kizárták az iskola dolgába avatkozástól, mint ezt Irlandban, Hollandiában az Egyesült Államokban stb. látjuk, vagy csak oly társulat tagjai ellen léptek fel tiltólag, melyek az állam jólétévelössz e nem férő fogadalmakat tettek le, minők például a szerzetesek, kiktől a berni tanács az elemi iskolában való tanithatási jogot 1867-ben megvonta. Azon helyeken pedig, hol az állam nem volt elég erős szakitni az előítélettel, vagy hol a közoktatásügy a polgárok közérzületében nem talált még érdemlett támogatást, törvény utján legalább oly szabályzatok hozattak, hogy a nevelés célja s a közoktatás tárgyai megalapitatván, a tanítás felszabadittatott, a felekezeteknek azonban csak azon föltételek kikötésével adatott meg az iskola tarthatási jog, melyek a népnevelés kellő fokra emelhetésére múlhatatlanul megkívántatoknak látszottak. Ez az eset Badenben, Ausztriában és Magyarországban. Egészen sajátságos a helyzet némely olyan államokban, hol a világi hatalom birtokosa egyszersmind azt egyháznak is többé kevésbé ura, mint péld. Porosz-Szász- és Bajorországban, Wíirtenbergben ; ily helyeken az állam az egyházi hatóságokkal az iskolaügyben ugy rendelkezett a mint neki jónak látszott, s mig a külhüvely változatlan maradj az egész ügyet a lassanként gyökeres reformon hajtotta kéresztül, a mi természetesen az egyház önállóságának tönkrejuttatása nélkül nem történhetett meg, és ez elég nagy ár volt az iskolai képzelt befolyásért. Én magam részéről, ha e különböző eljárási módozatok közt kell véleményt mondani, minden habozás nélkül az első mellé állanék. Mert ha igaz az, a mit századok tapasztalata bizonyít, hogy a felekezetek kezén a népnevelés elcsenevész, s ha igaz az, hogy a felekezeteknek önállósággal kell birniok, a mit az ő iskolaügyökbe beavatkozó és intézkedő állam illusoriussá tesz; akkor, ha ugyan a népnevelés felvirágzását óhajtjuk s az egyház és állam közti örökös zsurlódásokat, melyekből könnyen vallási és lelkiismereti sérelmeket lehet csinálni, kikerülni akarjuk, azt kell mondaoi, hogy legyen a közoktatásügy teljesen elválasztva az egyházaktól, ezek pedig gondoskodjanak csupán arról, ami létcéljokat képezi, t. i. isten országa terjesztéséről. ügy hiszem tisztán paedagogikai tekintetből is ez lenne a leghelyesebb ut, a melyet választhatnánk. A nevelés célja az embert emberré képezni, összhangzatosan fejlesztvén minden tehetségeit. Természetesen hogy ekkor a vallás-erkölcsi képzés sem maradhat el, s épen ennélfogva a legképtelenebb fogásnak tartom, vallástalannak és istentelennek bélyegezni akarni ezen törekvéseket. Kevés értelem kívántatik annak belátásához, hogy az államnak soha sem célja a vallástalanság terjesztése, s ma különösen nem feladata bárkit is vallásától megfosztani. A modern állam nem táplál ellenséges érzelmeket egy felekezet iránt sem, kivéve hogy ha valamelyik az államtörvények felforgaiását célozná; sőt inkább, oly jogokat éa oly tág szabadságot enged mindnyájunknakminőkkel azelőtt soha sem birtak, s tiszteli a vallást meggyőződést nemcsak a felekezetek hivatalos formuláiban, hanem minden egyes polgár kebelében is. „A confessió kérdése" úgymond Seyffarth lückenwaldi rektor és lelkész a német népiskolai tanítók 1869-diki nagy gyűlésén „a német paedagogikában rég óta meg van oldva, mert a confessió abban csak valami alaki dolog s mint elválasztó princ'pium el nem ismertethetik. Maradjon mindenki hitvallása mellett, igy folytatja, a felekezeti kérdést csak ügyetlen kezek vitték a nép közé. A mi az iskolának az egyháztól való elválasztását illeti, a német paedagogika senkit sem akar egyházától elszakítani, de az iskolát csupán paedagogikai elvek s ahhoz szükséges gyakorlati tapasztalat szerint kell vezetni." Azon iránynak tudományos megalapításában, mely szerint a német paedagogika jelenleg a népnevelést a confessioktól átalában függetlenné tenni igyekszik, kitűnő része volt Schleiermachernek is, kinek növeléstani eszméiből ez az évtized ugy látszik többet merit, mint bármelyik ezelőtt. Szerinte a növelés joga csupán a szüléket és államot illeti meg. „A növeléstan maga tisztán az ethikával összefüggő, abból levezetett alkalmazott tudomány, coordinálva a politikával." Az egyház csak patrónusa a növelésnek s a vallástanítás foganasitója akkor, ha azt a szülék, mint a köznevelés pótlékát reá bízzák. Az egyháznak ugyanis csupán az érzelemmel van dolga, mindé negyéb alárendelt értékű lévén, egészen szabad szövetkezésen alapul, melyben semmifélekülkényszer sem fordulhat elő; ennélfogva mint 99