Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-12-11 / 49. szám

4547 1548 ilyen egészen a családokra van utalva, scsak addig állhat fenn mig a családokkal összhangban ál. A egyháznak azonban gondoskodnia kell arról, hogy a kebelében történelmik g kifejlődött vallási öntudat fennmaradjon s nemzedékről nemzedékre tovább plántáltassák, mi célból theologiai tanintézeteket állit fel, melyeknek tőle és nem az államtól kell kiindulniok. És miután a családok nem egészeu megbízhatók arra nézve, hogy ezen vallás történelmi fejleményt a maga épségében és teljességében kellőleg közlendik az uj nemzedékkel; ezért, mint a családi nevelés kiegészítése, ílinik fel az egyházi vallás tanítás. Mindamellett S. megengedi, hogy az egyháznak még ez«n növelési befolyása is megszüntethető, ha t. i. a családoknál az evangyeliumi érzület tökéletesen kifejlődve van. Bizza tehát az egyház a növelést a családokra és az államra, mint a melyeknek napjainkban életföltételök az, hogy az uj nemzedék minden erőre nézve összhangzatosan képeztessék a a tudomány hatalmára szert tegyen. Ha az egyháznak az összhangzó növelésre és a tudományra szüksége vau, saját érdeke sugallja, hogy hagyja aina tényezőket működni, ha nincs szüksége azokra, akkor ne törődjék velők. (S c h 1 e i e r m. Erzihungslehre. 182. s köv. 11.) 11. A községi iskola. Azon igen lényeges hiányok, melyek oly hosszú időkön át a felekezeti növelésből elválaszthatatlanoknak bizonyultak, s azon első rendű fontosságú szerep, melyet a közmivelődés az njabbkori államéletben nyert, az iskolának az egyház alól való emancipálását idézte elő. Ezen emancipatiónak, vnely, mint emiitők, különböző országokban különböző fokozatokban vitetett keresztül, a német paedagogok közt van legtöbb pártolója. Alatta az értetik, hogy a növeléstan a dogmák uralma alól függetlenittessék, a lelkészek és egyházi hatóságok eddigi iskolai jogköre s tüntethessék meg, a tanodának önállás adassék t> a tanügy vezetése éá felügyelete az állam főhatósága alatt szakértő egyénekre bizassék. Ezek folytán az egész mivelt világon azokra nézve kik midőn a népnevelésről beszélnek, valóban népnevelést és nem egyebet akarnak, az iskola semleges terrenummá vált, hol a különböző felekezeti, politikai és nemzetiségi pártok becsületes békére nyújthatják kezeiket s őszintén egyezkedhetnek. Melyik párt volna az, mely fel nem akarná használni a szellemi fejlettség s a közművelődés nyújtotta emeltyűket, mely be ne látná, hogy egyfelől ez a kor roppant felelősséggel járó jogokat és hatalmat adott a népnek' melyek gyakorlatára tehát azt képesít ni kell, másfelől, hogy részéről oly anyagi erőfeszítés és oly társadalmi összhangzás követeltetik, melyre az eddigi ideális éselkülönzöttségre vezető iskolai nevelés mellett képtelen eljutni. A régi kor az elszigeteltség kora volt, s a társa(1 ümi közösség kevésbé volt kif jlődve. Mindenki jóformán magának élt, s a ki boldogulni akart, annak ugy szólva ezermesternek kellett lennie. Emlékezzünk vissza, hogy egy egyszerű háziartásnál, ha valami kényelmet akart felmutatni, hányfele mesterséget kellett megalapítani és folyvást űzni ? Mi mindenhez nem értettek a ml táblabiráink, kik egy ülőhelyökben a társadalmi és emberi müködósekcsak ne n m nden szakábau tudtak[itéletet, hozni. Mennyi mindent felkarolt az egyház is, a mi szorosan véve nem tartozott feladata körébe ; minők a házassági, törvényhozási, igazságszolgáltatási, népiskolai, gymnásiumi és egyetemi stb. gondok. Korunkban a társadalom tagjai kölcsönös egymásra hatásban élnek s a mellett szabatosan felosztották egymás közt a muukatért; miad«nik csak a maga körében vau hivatva munkálkodni s ott fejthet ki legtöbb hasznot; mindenik a hivatásszerű kötelesség betöltését, szorgalmat, lelkiismeretességet és szeretette várja a másiktól; s ha itt-ott, olykor-olykor a hanyatlás jelei mutatkoznak is, de ezen az uton egyetemesen mégis oly erkölcsi törvénynek hódolnak, melyben a keresztyénség éltető s mindent átható szellemét ismerhetni fel. A protestantismus ennek az iránynak, mely a lelkek egyességét és összhangzatát s a Krisztusban való közösséget oly mértékben valósítja meg, minőt a régikor remélni sem mert volna, nem működhetik ellene. Annál kevésbé, mert ez az irány az általa szervezett iskolákban is teljesen hű marad magához. A neveléstan történelmének irói a mi időnket „k ereszíjén humán" korszaknak nevezik s megcáfolhatatlanul kimutatják, hogy soha a gyermeknövelésre a protestáns szellemben értelmezett jézusi elvek oly átalános ós uralkodó befolyást nem gyakoroltak még, mint ebben az időszakban A növeléstan herosai, minők Pestalozzi, Gräfe, Fröbel, Dlesterweg nemcsak magok voltak bensőleg vallásos érzületüek, hanem a növelést is ezen érzület befolyása alá kívánták helyezni, habár az egyházi vallástanitási módot s az egyhámak az iskolákra való eddigi befolyását átalában hibáztatták is. S a mily képtelenség az állam szempontjából azt tenni fel, hogy a modern nevelési rendszer . vallástalauságra vezet, ép oly igazságtalanság ezt állítani, e kor nevelési princípiumai tekintetéből. És e képtelenség és igazságtalanság legfeltűnőbb, midőn protestáns férfiak követik el. Mert be van bizonyítva, hogy a korunkban érvényre emelkedett neveléstani elvekre épen a protestantismus gyakorolta a vezérlő befolyást. A nevelés feladata fejleszteni az emberi természet minden erőit összha gzatosan s az egyéniséghez képest oly törvények szerint, melyeket a természet maga szabott meg, oly tananyag által, hogy annálfogva is méltó tagja lehessen a növendék az anyagi és szellemi világnak. A protestantismus célja viszont szabad és organicus fejlődést s működést engedni minden egyéni erőnek, megóvni az egyén lelkiszabadságát s az igazságot minél tökéletesebben birni. Tehát mindkettő az egyéninek érvényre juttatásán nyugszik, mint alapon. Egyik-