Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-10-30 / 43. szám

.1329 1362 őrömtik jel fénye volt, hogy már egyszer mint nagyszombaton szabadon lélegzelhetnek. A katonák, kik mint római vagy campagnai polgárok részt vettek a szavazásban, kardjaikat és fegyvereiket lerakták, s a többi polgárokkal ölelkezve mentek az urnához. Ismételjük, hogy sehol —sehol árnyéka sem volt a kényszerítésnek. Pápai zuávok nélkül is a legnagyobb fegyelem, rendőrök nélkül is a legpéldásabb rend. A példátlan lelkesedés pedig elterjedt a levegőbe, behatott a legszegényebb kunyhójába, sőt belopózott a kis gyermekek szivébe is. Láttuk, mikor a római polgár még alig gagyogó kis fiát az igen (S i) szó ki mondására tanította. Valóban e napon, melyen a levegő is S i-vel volt tele, sőt talán a madarak is si-t daloltak csak a balgatagok szóltak az ő szivekben (mert hangosan nem igen beszéltek) hogy non. A lelkesedés annyira elragadt az idegenekre is, hogy őkt. 2-ikán az utazó eldobta vezérkönyvét, s tanulmányozta ez örömittas népet, mely a Caesarok kora óta soha sein volt ily nagy, ily lelkestilt . . . Este nagyszerű kivilágítás az egész városban. A Capitoliumon, a Corsón és a főbb tereken roppant néptömegek járkáltak, s a mécsesek ezreinek, a csillagok millióinak ragyogása, a lobogó-erdők lengése és számtalan polgári zenekar játéka mellett daloltak „áment" Olaszország egységére és leendő nagyságára. F. L. * Római dolgok. A berlini „Prot. Kirchen Ztg." római levelezője „a pápai udvari gyász" cím alatt igen érdekesen rajzolja a római állapotokat. Készséggel ismertetjük meg olvasóinkkal is. „Róma bevétele óta a római udvar felvette a gyászt. A pápa nem hagyja el többé a vaticánt, csak udvari kertjeiben járkál -fel s alá. Minden pápai cimer levétetett a bibornokok palotáiról, vagy legalább azon palotákról, melyeket ezen bíboros egyházfejedelmek laknak. A bibornokok veres köpenyei a ruhatárakba vitettek, és az eminentiás gyász, a szerény violaszín fedi Krisztus tanítványainak követőit. Nem diszhanem zárt kocsik viszik a curia főpapjait Olaszország fővárosának utcáin át. Ámbár közpapoknak és jezsuitáknak nem lehetséges még feketébb kabátokba bujniok, mégis gyászuk arcaikon annyira olvasható, hogy magában is sajátos arcvonásaikat még hegyesebb vonásokká fagyasztotta. Egy roszul összecsinált nedves köpeny Sakespeare idejéből, mintaképetil szolgálhatna néhány a gyász miatt összetépdelt Monsignor-arcnak. IIa megengedtetett, volna a 8000 papnak, egyesitették volna minden tekintélyes hangjokat, hogy az olasz királyságnak Sz. Péter templomában Misereret énekeljenek, s vészterhes kedélyöket egy „De profundis"-szal könnyítsék. A bibornokok mindnyájan elbocsáták szolgáikat, a minek nyilvánosan uti tervre kell mutatnia. Sok főpap kijelente!te inasainak, hogy csak napról napra fizetheti őket és semmi jutalom időt nem biztosíthat számokra. „Napról napra" ez a jelszava a római udvarnak. Panem quotidianum da nobis hodie, mondá az ur és ezen tannak gyakori alkalmazása sok urnák nem fog ártani. — Igen, mondják sokan az őszintébb és visszavonuló főpapok közül, mi büntetést érdemeltünk, megaláztatást érdemeltünk, mivel néhányan állásokkal visszaéltek, ós némelyek szent hivatalokat kizsákmányolták. Hanem a kizsákmányolt egyház újra fel fog támadni és Róma ismét vissza fog adatni nekünk. A jó emberek oly igen hisznek, hogy gyermekes önhittségüket majdnem szánnók, ha félnünk nem kellene mindig bosszuterveiktől. Egy pap sincs Rómában Sz. Péter utódján kezdve az utolsó barátig, ki 40 krajcárért misét olvas, a ki szilárdul ne hinné, hogy a jelenlegi állapot nem lehet tartós, hogy Róma sirja lesz az olasz kormánynak, és hogy a forradalmárnak kikiállott Olaszország mint köztársaság meg fog semmisülni. A kathedra és a gyóntató szék az egész világon munkás is fog lenni egy oly eredmény eszközlésében. A jó emberek reményeiket e század kezdetére és a következő 1815-re s az 1848-i éretlen mozgalmakra alapítják, a melyek után Napoleon ós az osztrák konkordátum fognak következni. Ők nem óhajtják az ujabb tudományok kétségtelen fényeinek és az egészséges tudatnak terjedését a nép tömege közt. Még mindig van bennök valami YI. Sándor szelleméből, a ki semmi másban nem hitt, mint magában, a ki magának a legnagyobb és legdurvább tulságokat megengedte, és fiának Borgia Caesarnak, midőn ez Bologna meghódítására kiindult, egy érmet akasztott nyakába, melynek őt halál és megsebesités ellen kellett védenie, mivel „én magam áldottam meg", mondá VI. Sándor. Ez a pápa hitt tehát dacára minden hitetlenségének önnön magában. És még ma is igy van a római udvar. Ha az ember előveszi Antonelli, Borromeo bibornokokat és a többieket, hogy természetes gyöngéiket Éva nemével szemben szemökre vesse, ily feleleteket nyer: igen, mi is emberek vagyunk és tévedhetünk. Mind a mellett senki sem kételkedik azon áldás vagy más egyházi cselekvény erejében, mely az ily kezekből jő. Nagyon eltávozom feladatomtól, hanem higyje meg ön nekem, hogy a gyász, melyet a pápa és udvara felvett, nem a hamvazó szerdai, az a remetékben van, nem a kevély szivekben, az a gyász nem bünbánatról, hanem boszankodásról szól, nem a javulásról, hanem a világi javak elvesztéséről van szó, nem végződik a sorsban való megnyugvással; hanem dühöng saját hazája ellen, s újból fellázitni törekszik." Egyéb római eseményt nem jelezheünk, mint hogj újból megerősítik azon hirt, hogy egy pápai breve elősorolván a zsinat munkálatait szemben az invasióval, mely a pápát és a zsinatot kellő szabadságuktól megfosztja, felfüggeszti a zsinatot alkalmasabb idő bekövetkeztéig. És ezenkívül azt, hogy egy kormányrendelet megszüntette az egyházi törvényszékek bíráskodását a polgári ügyekben, s a pereket a világi törvényszékekhez tétette át. * Németországi kath. egyházi mozgalmak. A mozgalom folyvást azon két irányban halad, melyben