Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-10-09 / 40. szám

1167 1253 ismerik el, mit a tiszántúli kerület kijelöl, hogy t. i. joga van az államnak a tankényszerhez, a tanítási végcél megszabásához és a felügyelethez, hanem ezenkívül bevallják, hogy meghatározhatja a tanítók és tanitv ányok viszonyszámát, mint szintén a szorgalomidő tartamát, (dunamellék), továbbá a tanköteles éveket és „az egyöntetű nemzeti köznevelési és oktatási rendszert" (T is z á n i n n e n). Mért nem osztották meg a kerületek e jogokat s az abból folyó kötelességeket az egyházzal, ha ezt is azon az alapon s annyiban illeti a nevelés mint az államot? A superintendentiák az egyes gyakorlati pontokra azon helyes tapintattal és bölcs belátással feleltek, mely a nagy tanácskozó testületeket átalában ritkán hagyja el,s mely a feltett kérdésre nézve egészen a kor szinvolán is áll; a fő elvhez való leplezetlen csatlakozást azonban, alig egy pár kerület mondta ki, a többi pedig oly alapelv álláspontján maradt, melyet, mint kiderült következményeiben magok sem osztottak, s mely a kérdés magaslatánál tetemesen alább esik. Még szembeszökőbb a gyöngeség azon nézetben, melyet a kerületek az állam által való segélyeztetésre vonatkozólag nyilvánítottak. Valamint méltán mindenik kerület kívánta a keze alatt maradandó iskolákra nézve az eddigi törvényszerű autonomia bírását, ug y a tisztán egyházi dolgokban is követelte magának a tökéletes függetlenséget és szabadságot. És miután mindnyájan érezték, hogy e függetlenség és szabadság lényegében meg vau semmisítve, mihelyt az egyház anyagiak tekintetében az államtól függ, nem mulasztották el hathatósan kiemelni, hogy az államsegély árán eddigi jogaikból mit sem hajlandók feladni. Hasztalan, e vallomásban benső nyavalyánk szólott, még pedig a kétségbeesés hangján! A kerületek annyira érzik a benső nyomort, hogy e miatt szabadságszeretetök capitulál egy hatalmasság előtt, melytől különben érzelmeik idegenek. Mert mit ámítjuk magukat álokoskodásokkal ? Ha igaz az, hogy a subventio megvesztegeti az önállóságot, s ha igaz az, hogy a korszellem egyenesen azt sürgeti, hogy „az egyháznak önmagában kell létezési alapját feltalálnia és saját erejéből felállania", (Tiszán innen 1868) akkor nem kellene kérni el is fogadni az államsegélyt. Az mondatik a kerületek véleményeiben : azért igényelhetjük ezt, mivel hogy van egyh. célra adott országos alap, melyből más hitfelekezet javadalmaztatik. Ez kétségen kívül igaz, de azért az államsegélyt nem teszi jobbá, mert a rosz akkor is marad, ha mi magunk osztozunk hasznából s ha méregnek tartjuk a subventiot, nem veszi el annak hatását az a körülmény, hogy abban többen részesülnek. Mindazon egyházak, ide értve a kath. egyházat, is melyek papjai részint az államtól fizettetnek,részint az állami eredetű javadalmakat élveznek, nagy áron veszik m e g ez anyagiakat, mert árnyékával sem birnak azon függetlenségnek és autonoiniának, mely nekünk magyar protestánsoknak van. E külső támogatás és jólét ugyanaz, melyről a mesében mondatik : „Adfertur ultro panis, de mensa sua Dat ossa dominus, frusta jactat família." Sic sine laboré venter impletur meus." S bennünk nincs annyi önérzet már, hogy a kecsegtetésekre azt válaszolhatnék: Fruere, quae laudas . , . . Regnari nolo, liber ut non sim mihi." Elvben mindenik kerület veszedelmes ajándéknak itéli a subventiot: mért irigyli hát ellenfeleitől ? vagy a mennyiben a közvagyon igazságtalan felosztásával jár, mért nem sürgeti egész határozottsággal annak tökéletes megszüntettetését minden egyházra nézve. Az egyházi hatóságok a legkülönbözőbb módozatokat állították fel és mindazokat a sajátságos záradékokat kikötötték ebben a kérdésben, a melyeket csak az aggódó és támpontját veszített öntudat kitalálhat. Az evan gelikusok törvényterve szerint az egyházi és iskolai célokra szóló összeget az országgyűlés határozza meg s azt az egyház szabad rendelkezése alá bocsáttatni óhajtja. A tiszántúli kerület a közadóból való segélyeztetésnek ellene mond, s csupán azon országos közvagyonból követeli egyh. és isk. célokra a maga részét, melynek ily célú rendeltetése van s melynek hasznát más egyházak már régen húzzák. Dunáninn e n nem a gyülekezeti, hanem a közegyházi szükségek állami födöztetését kívánja az országgyűlés által akár közvagyonból akár adó utján. Tiszán innen azon állami javadalmaztatásban óhajt egyházi tekintetben részesülni , melyben már más egyházak részesülnek. A segélyezés mérvét és kiosztási kulcsát T iszántul az egyházi szükségtől Dunán innen az egyházak részéről fizetett államadótul függesztik fel. Iskolai célokra Dunán innen teljességgel nem kiván az egyházak számára államsegélyt, s csupán a felekezeti iskolák vagyonának adómentességét követeli, ugyanezt óhatja az egyházi és i k. célú felekezeti alapokra D un á n t u 1 is, valamint Tiszán innen is csak azon általa nem óhajtott esetre kér iskolai számára segélyt, ha a felekezeti iskolai rendszer továbbra is fenhagyatnék. Dunántul, ha ugyan 1867-ki tiszán tuli „Vélemény" után jól vagyok értesülve, mindennemű további államsegélyről kész lemondani, ha a fentebb emiitett adómentességet megnyeri. Némely kerület véleményében az a nézet is előfordul, hogy iskolákra adott államsegély ártalmas iskolai autonómiánkra nézve s ezért sem kívánatos: ugyanezen kerület azonban az egyházi célra adott államsegély iránt már semmi aggályt és félelmet sem formál. A kerületek vélemélyeiben az ónak és az újnak sajátságos egyvelege tűnik fel előttünk, mely korunk átmeneti jeleméről s az eszmék és törekvések oscillatiojáról érdekesen tanúskodik. Az alapelv, melyet mindenik