Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-10-09 / 40. szám

1167 1251 lünk az egyes családok a társadalom több tagjaival folyvást kölcsönös egymásra hatásban állanak, a honpolgárok közt a legszorosabb érdekszövetség van, elszigetelten senki sem áll többé, solidaritas fejlődött ki köztünk szintúgy az anyagi, mint szellemi ügyeinkre nézve, ha valaki hivatását betölti, áldást, ellenkezőleg rendszeresen és bizonyosan romlást terjeszt maga körül, közösség van az erényben és a bűnben. Ily körülmények közt az állami együttélés csak ugy érheti el célját, ha megszabatik, hogy mindenki mivel és mennyivel tartozik a másiknak s ha az állam tényleg maga is igyekszik a tagokat hivatásuk betöltéseire képesíteni. A köz érdekében tehát egyeseknek le kell mondaniok oly vágyak és hajlamokról, melyeket csupán a teljes isoláltság helyzetében foganatosíthatnának embertartásaik javának veszélyeztetése nélkül, s ki ezektől nem lenne hajlandó megválni, az keressen magának privát lakást valahol a felhőkben vagy a hortobágyi puszta közepében, hol korlátlan és szabályt nem tűrő „szabadságát" más kára nélkül élvezheti. A népek fejlődésének alsó fokozatán az atyák és patriarchák hatalma uralkodó, ez legnagyobb, mely életre és halálra kiterjed. Ha ily viszonyok után ohajtozunk, nincs más tennivaló mint visszamenni Ázsiába, hol efféle fejlődésit népek valahol Gobi sivatag környékén tán még létezhetnek. Európai összéletünket azonban okvetlen máskép kell már berendeznünk. Ezt többé nem a család, hanem az állam fejezi ki. Nemcsak mint család, hanem mindenek előtt mint nemzet és ország akarunk létezni, s bár a nemzetet is családok alkotják s az ezeket megillető és senkivel meg nem osztható jogokat mi is elismerjük: de hogyha állami léteit és virágzást óhajtunk, meg kell tagadniok az egyeseknek sokat magoktól, s fel kell ruházni az államot azon hatalommal, mely nélkül az existentiáját és fejlődését nem biztosithatja. És hogy ezt a superintendenciák is igy gondolják, bizonyos abból, mert az egyes gyakorlati kérdések taglalásánál a növelési legfőbb jogokat, melylyel a legnagyobb kötelezettségek járnak egyhangúlag az államra ruházzák. A tiszántúli vélemény szerint is joga van ennek kényszeríteni a szüléket gyermekeik taníttatására, joga van kitűzni a tanítás „végcélját" és minimumát, joga van mindennemű iskolára felügyelni s a zárt vagy zugiskolákat nem tűrni. Olvasóimra bizom megítélni, hogy vájjon kisebbeK-e e jogok a szülékéinél, hogy nem eredetiek és természetiek ezek is az államra nézve, s hogy ezek elismerésével mennyiben fér össze az az állítmány) hogy „az állam vagy egyház nevelési jogáról csak anynyiban lehet szó, a mennyiben azt a szülék reá át ruházzák." Ez állítmány nyal pedig csaknem valamennyi kerület véleménye összhangzik, a mennyiben, mondatik, hogy ax egyházat ugyan azon alapon illeti sép annyiban érdekli a köznevelés, toxint az államot. A fentebbiekből e nézet hibás volta is következik. Helyes az annyibau, a mennyiben az egyház csakugyan a szülőktől nyerheti megbizás utján a nevelés jogát, s ez állitmánynyal már igen sokat beismer. Mert ezzel ki van mondva, hogy az egyházat a köznövelés természetileg és eredetileg nem illeti, s hogy abban annak nem is lehetne része, ha a szülők, kik azt, ha tetszik, másra is bizhatják, esetleg reá át nem ruháznák. Mennyire máskép hangzik ez mint a régi nézet, mely szerint az iskolák az egyház természetes függelékei ! Már eddig is láttuk, ezután még bővebben látni fogjuk,a hogy régi nézethez miért ragaszkodtak őseink, de kétséget nem szenved, hogy napjainkban a superintendentiák nézete helyesebb s az egyház fogalmához méltóbb. Az egyház hivatása a Krisztusban való élet, létalapját és végcélját a vele való szellemi egység képezi, nem pedig a világi tudomány, melynek közlésében áll a népnevelés nagyobb része tagadhatatlanul. S bár igaz az, hogy e célját az egyház a gyermekkori alkalmas képzés .folytán könnyebben elérheti, mind a mellett való, hogy annak elérése végett a gyermekkori tanításnál sokkal hatalmasabb eszköz is áll rendelkezésére az igehirdetésben s a társulati szellemben és működésben, melyek segélyével merőben iskolázatlan és tudatlan nép kebelében is buzgóságot tud létesíteni egész a fanatizmusig és bigottságig, mint ezt a történelem s a mai tapasztalat; megcáfolhatatlanul tanúsítja. A felnőttekre való ezen erőteljes hatás s az az által kifejlődött buzgóság az egyház valódi legfőbb fentartó eleme, nem pedig a gyermekkori hiányos, bizonytalan és muló hatású nevelés. A reformátió létrehozta a prot. egyházat minden megfelelő előleges isk. nevelés nélkül s elterjesztette annyira, hogy az honunkban a nagy többség vallásává vált; midőn pedig a sötét napok elkövetkeztek, fennálló iskolái nem tudták megóvni azt a nagy hanyatlástól, mely az által érte, hogy tagjai szép szóval vagy erőszakkal a római egyházba visszatérittettek annyira, hogy most a hon lakosságának talán egy ötödét képezik, a mi semmi esetre sem történhetett vala meg , ha a buzgóság kellő^ fokban lett volna jelen nálok. Az egyház a folytonos tanítás és növelés által, melyben tagjait egész éltökön át rendszeresen részelteti, könynyebben kipótolhatja a gyermekkori nevelés hiányait s jobban ellehet a nélkül, mint a modern állam, melynek növelöi hatása a felnőttekre az egyéni jogok és szabadság teljes elismerése s nagymérvű fejlesztése következtében majdnem a semmire szállott alá. Az állam létalapjánál fogva szükségeli a népnevelést s annak hiányában tengéletre s esetleg tönkrejutásra van kárhoztatva, mig a vallástársulatok tagjaik tudatlansága mellett erősen állhatnak és állanak. Sem az elméletben sem a gyakorlatban nincs tehát igazság azon állitmányban, hogy az egyházat és az államot ugyanazon alapon illeti s egyenlő mérvben érdekli a köznevélés. Ezen elvet magok a superintend ntiák sem vitték következetesen keresztül, mi onnét bizonyos, hogy a köznevelésre nézve az államnak mindnyájan több és nagyobb jogokat adnak, mint az egyháznak. Mert nemcsak azt,