Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-08-21 / 33. szám

1029 f 103 Már előre is bizalmatlanságot és aggodalmat kell keltenie oly hatalomnak, mely magát korlátlannak nyilvánítja. A pápai csalhata'lanságnak, való, hogy csak a hitre és erkölcsre volna érvénye, ámde világos egyfelő^ az, hogy annak meghatározása is: mi a hit és mi az erkölcs, s tehát mi esik illetékessége körébe, annak joga, ki átalában nem tévedhet; másfelől azonban tudva van az, hogy a kath. egyház s különösen a pápák már régóta igen messze tűzték ki az egyházi illetékesség határait, és abba tényleg az ember egész gyakorlati magaviseletét összevonták. Az egyház különösen régóta az ő kizárólagos illetékessége alá indicálta az állami élet nagy és fontos részleteit. E tekintetben csak a legtöbb canonis ta hierokraticai iratai, az 1864. sept. 8-dikai pápai encyclicához függesztett úgynevezett syllabus s a jelen zsinat által már határozattá emelt schémákra emlékeztetem. A syllabusban — hogy csak némelyeket emlitsek — mint error de ecclesia ejusque juribus jelentetik ki, hogy az egyháznak nincs joga erőszakot alkalmazni, vagy hogy különben niucs semmi világi vagy közvetlen hatalma (Nro 24.) tévedésnek az erkölcsi törvények terén, hogy a polgári törvények eltérhetnek az egyházi tekintélytől (Nro 57); error de societate civilinek, hogy az'államhatalom az erkölcsiség dolgaiba avatkozhatik. (Nro 54, se immiscere rebus, quae ad mores pertinent.) Igen, sőt még a be nem avatkozás népjogi elve is, mint az egyházi tanokkal ellenkező, kárhozatos tévedés, „de ethica naturali" jelentik ki. (Nro 62) ! Nem kell tüzetesb bizonyítás hozzá, hogy ily egyházi túlkapások a csalatkozhatlansági uj tan által különösen veszélyes jelleget nyernek, s hogy az említettekhez hasonló tanok s a pápai teljhatalomnak ezek javára eszközlendő alkalmazása által nevezetesen az állam fenyegettetik. Kitűnik tehát, hogy azon hatalommal szemben, mely ily illetékességi kört követel magának, s magát egyszersmind csalhatatlannak nevezi, az államhatalom eddigi eljárása nem elégséges. — Sőt ez utóbbira ama feladat vár, hogy utánnanézzen oly eszközöknek, melyekkel megküzdhet ama veszélyes következményekkel, melyek az uj dogmából az államra szintúgy, mint a polgári életre származhatnak. Felséged kormányának e tekintetben először is a megelőzés utja kínálkozott. Oly intézkedés javaslatát terjeszthettük volna felséged elé, melyben a római curia, a belföldi egyházfők s a hivek közötti közlekedés hasonló, s olyan meg szorításnak vagy felügyeletnek vettetett volna alá, minő az 1850. april 18-diki pátensig tényleg fennállott. (Placetum regium) Ily intézkedés nemcsak a legf. pátensnek, hanem az 1855-diki nov. 5-diki patens érvényben maradt 2. és 3. cikkeinek is derogált volna. Érettebb megfontolás után azonban Felséged kormánya ily javaslatot nem terjeszthet felséged elé. Felséged kormánya a mostani tényállás, s a kath. egyházzal szemben sem akar eltérni amaz alapelvektől, melyeket Felséged, mint államéletünk alapjait legkegyelmesebben szentesíteni méltóztatott, s nevezetesen azon alapelvektől sem, hogy minden állampolgárt s az állampolgárok minden egyesülésé, tehát a hitfelekezeteket is megilleti mindazon szabadság, mely a közbiztonsággal és közjóléttel nem ellenkezik. Ily alapelvvel oly intézkedés, minő az emiitett, nem lenne megegyeztethető. A placetum nemcsak az állami präsentio egy neme, hanem egyátalán a gyámkodás oly specifikus rendszabálya, hogy megegyeztethető ugyan a legutolsó két évszázad rendőr-államával, be nem egyszersmind korunk jogállamával. A placetum azonban nem csak ellenkezik amaz alapelvvel, hogy az egyéni szabadságnak, mig a közre veszélyes módon kihágást nem követ el, szabad működési tér hagyattassék fenn, s hogy az utóbbi föltevés valósultakor is csak megtorló, de nem előzetes rendszabályok alkalmaztassanak ellene, — hanem e rendszabály, valamint az ebből folyó s valósítására szükségelt egyéb intézkedés nem is egyeztethető össze az osztrák állampolgárok nevezett alapjogaival, milyenek például a sajtószabadság, a levéltitok biztosítása sat; sőt e rendszabálylyal a kitűzött célt egyáltalán nem lehet elérni, mert a dogmának a hivő lelkiismeretét lekötő ereje a kihirdetés semmi nemétől nincs függővé téve. („Ut primum innotuerunt.") Mindenek előtt itt azonban ama megfontolás volt döntő, hogy hasonló intézkedés a vallás méltóságát és szentségét a legérzékenyebben csorbítja. Az eme rendszabály által érintett cultus az önelhatározás ama magasságáról, melyen egyedül teljesítheti feladatát, lerántatva — maga is csak az állam hátrányára — állami intézmény n y é lesz. Ily eljárást felséged kormánya, bármely hitfelekezettel szemben elfogadhatlannak tartana; de különösen alkalmazhatlannak véli azt a katholikus egyházzal szemben, melyhez Felséged összes alattvalóinak nagy többsége tartozik, kikre egy privilégium odiosuni sulyosodnék, mig az összes többi hitfelekezet a szabad közlekedés jogát élvezné. Felséged kormánya ellenben azt hiszi, hogy az uj dogmával összekötött veszélyeket az 1855. nov. 5-dik i pátensnek fentebb emiitett teljes eltörése, által elegendőleg hatásos módon lehet elmellőzni. Ez intézkedés először is nem annyira a politikai» mint a jogi tekintetekből veendő szemügyre. Engem mindenekelőtt tisztán jogi indokok bírnak a tett ajánlatra. Kétségkiviilinek látszik ugyan, hogy az uj dogmának hatása az állam és egyház közötti viszonylatok egész vonalán egy pontban sem fog erősebben jelentkezni, mint az e két hatalom között, kölcsönös határaikat illetőleg tett szerződéseikben, az úgynevezett emendatumokban. Bár miként tekintsük is az emendatumok jogi oldalát, — nézzük azokat akár valóságos szerződések, akár egyezségi tartalmú állami, — s egyházi törvényeknek, akár nemzetközi megállapodásoknak, vagy bármi 66*