Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-08-14 / 32. szám

981 f 103 vallások alapelvei a főbb vonásokban, de különösen és részletesebben a köztünk létező vallásfelekezeted lé­nyeges hitágazatai s szertartásai, az illető hitfelekezetek által rövid hivonatokban összeállítva." Ekép hangzik az „uj eszme." Feltéve, hogy 6—12 éves gyermek képes az össze­hasonlító vallástant a maga egészében és részleteiben felfogni és megérteni, ekép tanítva a vallást ép oly ha­szontalan munkát tennénk, mint az a kertész, ki ugy akarna kedvenc fájának virágzó koronát nevelni, hogy a gyökereket elszáradni engedi. Feltéve, hogy a 6—12 éveskor elegendő minden létező vallás alapelveinek beta­nítására, kérdem, mit nyer ez utón a gyermek ? Vallásos lesz-é? Feje, meglehet, megtelik a sokféle vallás még többféle hitíételeivel, cifrábbnál cifrább szertartásaival, mig szive, mely békéjét, megnyugvását a vallástól várja, üresen marad. A vallás nem az ész dolga csupán, hanem az egész benső emberé, ép ezért az a vallástanitó, ki csak sym­bolikát tanit növendékeinek, az uj eszme hasonlatát megfordítva ugy jár, mint az, ki a fürdővízből a gyer­meket kiönti s a fürdővizet, habár sokszor szennyes is, meghagyja. A vallástanitásnál nem elég csak az értelmet gyako­rolni, csak az emlékező tehetséget foglalkoztatni, csak az érzelmet felkölteni. Mindegyik külön félszeg eljárás. A vallástanitásnál az egész emberre kell hatni. A vallásos érzelmet felébreszteni és táplálni, az ész mivelése s az ismeret értelmes vezetése által tiszta öntudattá, az aka­ratra való erkölcsi behatással maradandó érzeménynyé tökélyesiteni azt, e három együtt, egymást áthatva és kiegészítve feladata a vallástanitásnak. Kik tanítsák a vallást a községi iskolában ? E kér­dés megfejtésében az „uj eszme" egy kissé uj, egy kissé nem uj. Uj a mennyiben a vallást a községi tanítóra bizza. A törvényhozás eddig nem ment, tudván, hogy ez az egyes hitfelekezetek dolga. És a vallásfelekezetek bi­zonyára meg is fogják becsülni a vallástanitást illető drága jogukat és szép kötelességöket. A ki vallást tanit, át kell hatva lenni a tanítandó vallás igazságaitól. Úgy­de mimódon lehető ez azon tanítónál, ki nem azon vallást vallja, melyet tanitnia kell ? Vagy lemond róla, vagy tettetőnek kell lennie. A vallástanitást tanulni, egész életen át tanulmányozni kell. Ugy demikép teheti ezt azon tanitó, kinek erre sem ideje, sem hivatása nincs. Miért épen a községi tanítók tanítsák a vallást? Takarékosságból. Ez az, a mi nem egészen uj az „uj eszmében." Mint nagyon sokan, ugy az „uj eszme" irója is azt óhajtja, hogy minél kevesebbe kerüljön a vallás­tanítás. Azért, hogy az emberek eszesek és ügyesek, tanultak és miveltek legyenek, egyesek, egyesületek, nép és ország költhetnek milliókat; de hogy az emberek isten fiaivá legyenek, tökéletesek, miként a mennyei atya tökéletes, erre nem kell sok idő, nem kell külön tanitó. Azt mondja Augustinus : si Christum nescis, nihil est si cetera scis, si Christum bene scis, satis est, sí cetera nescis. Sok igazság van a ker. bölcs e szavaiban. Egy öreg persa más örökséget nem hagyhatván gyermekének, egy diófát ültetett számára. Atyáink, a midőn vallásosan neveltek és a vallásra tanítottak min­ket, az életnek fáját ültették át lelkünkbe. Nem ugyan­ezt kell-é tennünk utódainkkal? Avagy jó lesz ugy is, ha diófát ültetünk számokra — koporsónak? ! Bezárom immár cikkemet az Ur Jézusnak eme sza­vaival : valaki a kis gyermekek ügyét magához fogadja, engemet fogad magához stb. Luk IX. 48. Kovács Lajos. Felelet a „kápláni $uceessio"-ra. „Ne félj, hanem szólj és ne hallgass." Csel. 18. 9. Hogy a mit mondani akarok érdek-sugallatnak ne vétethessék, mindenek előtt szükségesnek látom jelezni azon belső harcot, mely e tárgyhoz való hozzá vagy nem hozzá szólásnál bennem előállt,tudva, hogy mint érdekelt fél,mint segédlelkész,a „capellanus immediate non succe­dit" törvény eltörlését pártoló cikkemmel ép oly kevéssé lehetek kedves vendég, mint a „Kápláni successio" (1. Prot. 1. 26. sz.) eme törvény megtartását pártoló, de ugyancsak érdekelt cikkírója. Azonban a fenntjelzett cikkben közlötteket alá nem írhatva, másrészről megértve a Pálnak adott buzditó szózatot, (Csel 18, 9) szólok, hogy a prot. e. s i. lap 26-számában a közhangulatot felismerni nem akaró cikk ellenében, mely akkor véd egy jogkorlátoló törvényt, a midőn korunk a jogkör kiterjesztésében évtizedek óta fáradozik, s a midőn e jogkorlátozás felett már mind a gyakorlat, mincl a közvélemény kimondá kárhoztató ítéletét. Kárhoztatá azt a gyakorlat, mint láttuk Megyaszón s Berzétén ; elkárhoztatá azt egy e. megye közvélemé­nye, mely e. megyétől— hogy megadjuk Gömörnek, ami a Gömöré — a jogosság és méltányosság terén több ilyet lehet varai. Mindezen kárhoztatás dacára a közhangulattól tá­vol álló cikkíró ur erősen meg van győződve, hogy a „capellanus immediate non succedit" törvény megtartása érdekében van mindaz egyházaknak, mind a segéd­lelkészeknek, mind a papságnak; el­törlése pedig a szabad concurrentiát ill u so riussá teszi s homlokegyenest ellenkezik a kerületünkben jelenleg fenálló pap választási törvényekkel. S ezt teszi mindezek után: lássuk. Jó, tehát lássuk. T. cikkíró ur ! Minden társaság kötelezettségekkel ruházza fel tagjait, de ezen kötelezettségeket könnyűvé teszi a kárpótlásúl szabad élvezésre adott jogokkal. És aki ismeri a társas életet, vájjon nem tapasztalta-e, hogy ugyanazon kötelezettségekkel felruházott tagok ugyan-63*

Next

/
Thumbnails
Contents