Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-07-10 / 27. szám

793 808 A mi énekes könyvünkben legalkalmasabbnak látszik előttem e célra a vasárnap délutáni invocatiok közt a második, mind tartalmánál, mind dallamánal fogva ; de készíthetünk még egyet-kettőt, vagy átvehetjük az erdélyi énekeskönyvből a „ Szűkölködünk * kezdetűt. Ugy tudom, hogy épen az emiitett invocatiot használják a Tisza vidékén is. A liturgia kérdése nem tartozik a harmadrangú ügyek sorába, sőt épen ettől függ az egész vallásos épülés. Talán nem volna rosz beszélgetni róla, s ha szükségesnek bizonyul, segítsünk a bajon. Kovács Albert. Ahoz a laptöitelékhez egy kis paprikás lé. . . . desinit in piscem. E lap 24-ik számának vezércikkét névtelen tudós töltelékül ajánlja, s a bevezetésben jónak látja érinteni azt, hogy benne nem veszekszik senkivel. Az ilyen előre való mentegetőzés már előre sejtetni látszik az oldal támadásokat, melyeket ügyes kézzel mér ki a véletlenül megtámadott ellen. Ha e szépen irott vezércikk, melynek egyes pontjaiban tiszta igazság tündököl, oly széles általánosságra nem terjeszkednék ki, nem lenne hozzá semmi szóm. De midőn általánosságban oly tételeket állit föl, melyek nem pusztán papságunkat, hanem magát vallásunkat támadják meg, lehetlenség azt mellőzéssel félredobni, nehogy hallgatásunkkal beegyezésünket nyilvánítsuk, s alkalmat adjunk arra, hogy ellenségeink egy névtelen egyén nézetét a többség elfogadott elve gyanánt süssék homlokunkra. Jó az a dorgálat, hasznos a feddés, de árt, ha annak alapjául a felületes vizsgálat utján nyert egyes esetek szolgálnak. Végig hallgatni egy pünkösti prédikációt, s arról himet várni, hogy Magyarország templomaiban bizonyosan legtöbbet mondtak ilyet azon a reggelen, egy kissé merész kifejezés ! Hiszen, ha ez állana, egyházunk halálhörgés közt küzdő halotthoz hasonlítható, mert ama sajnos eredméuy következnék be, mit cikkező ur ir, hogy prédikációinkból egyetlen hallgató sem visz magával haza semmit. Húzzák meg akkor a lélekharangot fölöttünk! Egyátalában nem állítom, mintha sok embert nem a szokás vinne a templomba, nem mondom, hogy nincsenek, kik végig szunnyókálják azt a rövid órát, s ugy mennek ismét haza, de azért ne gondolja cikkíró ur, mintha a nép legnagyobb része érzéketlen lenne a kathedrai tanítások iránt. Még az a fiatalság is, melyet inkább a kíváncsiság s mutogatás iránti vágy vezérel az első padokba, még az is visz onnan lelki hasznot haza-Látatlanul száll annak lelkére az ige jótékony hatása, látatlanul mint a harmat gyöngy a növények leveleire, s ha egy-egy arcon azt a merev figyelmet, átihletett bennső vágyat visszatükrözni nem látja is, azt mondani hogy vallásunk jelentékeny része hazugság, tulmerész kifejezés, mely nem állhat meg, akár magára a vallásra, akár a papságra, akár magára a népre értette legyen is ezt.*) A sziv és értelem nem érez semmit, de azért csinálja a megszokott szertartásokat. Ha megakarja tudni névtelen ur, hogy vallásunk jelentékeny része nem hazugság, bátor vagyok őt arra kérni föl, hogy ne csak pünköst mnepen ránduljon ki külföldi ábrándokkal saturálva, patak csergedező hullámai mellett, hanem látogassa meg az egyházakat olyankor, midőn nem az innepi harangszó, hanem a lelki szükség hivja a híveket az egyházba. Nem, csakugyan nem tagadhatni, hogy a nagy innepekre inkább a szokás vezérel, de vannak ám más vasárnapok is, mikor erkölcsi igazságok tárgyaltatnak a szószékeken, vannak hétköznapok, mikor koporsó áll az előtéren, mikor ifjú jegyesek szivei köttetnek össze, s ilyenkor nem mondhatná el, hogy vallásunk jelentékeny része hazugság. Vagy, hogy még szemmel láthatóbb s kézzel foghatóbb igazságot s adatot említsek, a hazugság ösztönzi-e gyülekezeteink legnagyobb részét azon áldozatokra, melyeket a superintendentialis jegyzőkönyvekben fölhalmozva lát, mi is az egyház iránti buzgóságnak élő tanújele! — Én legalább mindezt ugy szeretem tekinteni, s hiszem, hogy ez legalább egy részben a hirdetett ige eredménye. Nem határozható az meg egyenesen s körvonalozva, hogy ez vagy amaz egyházi beszéd mennyi jót eszközöl. Lehet, hogy egy elejtett gondolatot vesz föl magába a lélek, s az az elejtett, megszokott gondolat szokatlan változást idéz elő az ember erkölcsi világában. Távol legyen tőlem, hogy népünk vallásos érzületét a legmosolygóbb színben lássam, vagy láttassam s minden lelkipásztorban egy egy megtestesült Pétert szemléljek, de viszont nem mondhatom el azt sem, hogy vallásunk jelentékeny része hazugság, az érzelem és gondolat hazugsága lenne. Ha ez állana, akkor legjobb zárjuk be templomaink ajtait, vagy adjuk ki élelmi raktárakul, mintsem *) Nem gondoltuk volna, hogy azon kifejezés félreértésre adhasson alkalmat, mert előttünk igen világosnak látszik. Olvassuk el csak az egész mondatot a pontig, s még csak kétségünk sem lehet benne, hogy az iró itt azt mondja, hogy a vallás kül formái nem felelnek meg többé a kebel hitének, következőleg nem birnak az igazság kritériumával; mert a kül formákban csak az igaz, mi a benső vallásosságnak hű kifejezője. Természetesen az összefüggésből kiszakitva mást jelentnek a szavak. A kérdéses cikk oly állásponton áll, melyen nem is lehet szó igaz és nem igaz vallásról a régi objectir értelemben, s különben is oly meleg vallásosság ömlik el rajta, hogy már ezért sem lehet szavait ugy érteni, mint e cikkben értetnek. Szerk-