Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-07-10 / 27. szám

793 806 lés útjába, melyet a papnak csak nehezen, vagy épen nem is sikerül onnan félre tolni. Ki e tárgyban elég szakismerettel és gondossággal bir, tud ugyan énekes könyvüi.kből mindig alkalmas éneket kiválasztani ; de az ilyennek gyülekezetében énekeink egy része nagyon gyakran, más része soha sem fordul elő. Ez is baj,de még nagyobb baj az, ha a lelkész a kántorra bizza, hogy vegye rendre az űrnapokat és katekhismusi énekeket, s fújja a melyik következik. Az is hiba énekes könyvünkben, hogy igen sok dallam van benne, 129 zsoltár, és 40 dicséret, összesen 169. Ennyinek betanulására többévi szorgalom mellett is különös hajlam és zenei tehetség kivántatik. Igaz, hogy a hangjegyek is a szöveg közé vannak nyomva; de hányan tudnak hangjegy után énekelni? Hiveink 99 percentjére nézve tökéletesen mindegy akár lát hangjegyet, akár nem. Az elősorolt hibák nagy számmal hemzsegnek énekes könyvünkben anynyira, hogy nem csak minél előbb, de rögtön kellene segitni a bajon. Yálaszszuk ki és hagyjuk meg csak azon énekeket, melyeket a hosszas gyakorlat jóknak, s a nép előtt kedveseknek bizonyitott; gyüjtsük össze költészetünk gazdag mezejéről, egy Tompa, Szász Károly s más jelesek mü veiből a mi alkalmasnak látszik, bizonyosan találni fogunk néhányat, s ha lehet alkalmazzuk valamely régi kedves dallamra, vagy készitsünk ujat hozzá; vegyük elő az ős keresztyén egyház és a külföldi prot. egyházak termékeit s ültessük át a mi szép és remek, s igy aztán készithetünk magunknak egy uj énekeskönyvet, mely talán nem lesz oly vastag mint a mostani s nem is lesz benne minden dogmára és minden kigondolható alkalomra egy gyarló rimfércelet,nem lesz benne téli, nyári, hétköznapi, vasárnapi, sőt a nagy innepieket kivéve nem lesz benne épen semmi különös alkalmi ének; de annál több lesz alkalmas arra, hogy a felbuzdult vallásos kebel kiöntse érzelmeit és épüljön. Isteni tiszteletünk egyéb részeinek, imának, prédikációnak kidolgozása a lelkészre van bizva, és ez nem is lehet máskép. Ezekről testületileg nem intézkedhetünk s csak az egyesektől várhatjuk, hogy a szép, uj énekes könyvvel öszhangzásban álljon majd az ima és beszéd is. És én teljesen meg vagyok győződve, hogy az egyik alak kitűnősége minden rendszabálynál hathatósabb ösztönül fog szolgálni lelkészeinknek, hogy a többit is kitűnővé tegyék. De van még egy tárgy, melyre nézve közös intézkedés lehetséges, s ez az isteni tisztelet külső rendje. Erre nézve nekem kevés kivánni valóm van, mindössze csak egy, mert isteni tiszteletünkben a tanitói és liturgiái elem helyes arányban van vegyitve s helyes elvek szerint egymás után rakva. Nekem csak az tetszik különösnek, hogy az első ima után azonnal a textus felolvasása következik, s csak azt szeretném, hogy a kettő között egy rövid, 4—8 soros igen szép, állandó ének foglaljon helyet. Az ima a vallásos kebelnek legmagasztosabb fennszárnyalása, legmagasabb költészet, melyben a sziv mintegy époszban zengi isten dicsőségét, a közösség tudatában fölemelkedik hozzá, a szellemvilág központjához, vele társalog, — majd a távolság érzete vesz erőt rajta, porba omlik a mindenható örök szentség előtt s bus elegiában ömledezik bűnei fölött, és kér tehetetlensége érzetében. Midőn a lélek eként mintegy kiragadja magát a föld köréből, s az ember túlnyomóan szellemnek érzi magát,jő a világon a legridegebb actus, a hirdetés. Mert a textus helyének megnevezése és felolvasása nem egyéb mint hirdetés, jelentés, s bár menynyire igyekezzünk is ezen actusnak innepélyességet kölcsönözni, gyakran már csak azért sem tudunk,mivel hallgatóink könyv nélkül tudják a mit olvasunk. Ezen actus rám, akár mint hallgató, akár mint prédikátor vettem részt az isteni tiszteletben, mindig visszatetsző hatást gyakorolt, és pedig minél melegebb és buzgóbb volt az imádkozás, annál nagyobb mértékben, mert annál nagyobb volt a különbség az ima magasztos előadása és a textus rideg kihirdetése közt. Ellenben a közben eső rörid ének,melyet, a hol gyakorlatban van, mideüütt nagy buzgósággal szokott a felmelegült közönség énekelni, rendes mederbe tereli a felfokozott érzelmeket, s a legjobb összekötő hidul szolgál az oly különböző két actus közt. Ehez teszem még mellékes, de azért nem megvetendő oknak azt, hogy az ének alatt a lelkész megpihen az imádkozás által eszközölt fáradságtól s élénkebben kezdhet az egészen másnemű előadást kívánó prédikációhoz. Lehet tán, hogy olvasóim némelyike soha sem is látta az isteni tiszteletet máskép, s a megszokásban nem is figyelt a feltüntetett ugrásra; de miután lélektanilag állanak a felhozott okok, a jobbat igen hamar meg fogja szeretni. Nem is fog ez nagy változást előidézni a cultusban, kivált miután a királyhágón tul általánosan,azon innen pedig,főként atiszamellóki k erületekben sok helyen szokásban van. 52*