Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-11-21 / 47. szám

ban vadász a nyúlra, melyben híveket toborz a krisztus egyháza számára. Már hiszem tisztelet, bessiilet protestáns vallásunknak, de mikor példák igazolják, hogy sokan még a külsőleg egyedül felismertető papi jelvényünket, a palástot is nélkülözik hivatalos munkáiknál s puritanismusokat a legszélső határig viszik : akkor én semmit nem csudálkozom, ha Pázmánynak alig sikerült ékesszólása és tudományos érvei által több híveket visszatéríteni közülünk az egyedül üdvözítő egyházba, mint külsőségeink, egyházi s vallási szokásaink nevetségesekké tétele által; mert valósággal, ha még az amúgy breviter öltözködő, de palástot kötő lelkész látásán is gúnyos mosolyra fakad a kivttlöttünk levő egyház tagja (per associationem idearum, bizonyos drastikus hasonlat keletkezvén lelkében a hátul lelóggó palástra tekintve) — akkor a még palástot is nélkülöző pap egészen világias öltözetét méltán a vallás iránti tiszteletlenségnek, arra semmit nem adásnak gondolhatja. Másodszor pedig tapasztalaton épült igazság, miszerint népünk még anynyira elsőséget ad a külsőnek a belső felett, hogy az összes magyar prot. gyülekezetek három negyede sokkal örömestebb nézi, sokkal jobban tiszteli papját a szép, hosszú, fekete ruhában, vagy pláne reverendában kevésbé jó szónoklat, mint a nélkül demosthenesi ékesszólás mellett. Magamon tapasztaltam, hogy eddigi négy gytiletkezetbeni segédlelkészkedésem alatt seholsem találtam emberekre, kik a külsőre figyelmezést—nrnt merőben haszontalant — mellőzhetőnek állították volna; ellenkezőleg mindenütt hallottam ilyen szavakat, még pedig az értelmesbektől :Jól van tiszteletes uram! de csak reverendája volna; — hidje meg: mindjárt két anynyit ér a pap abban! Első kérdés itt: vájjon van-e ezt a gyülekezetnek joga kivánni ? második: vájjon célszerü-e nekünk követni e kívánalmat? Megpróbálok felelni mindkettőre. I. A vallás a sziv és nem az ész dolga — s bár ami egyszerű cultusunkban több elem van, mi az észre s nem a szívre hat, — de az észre való ím e hatás csak látszat s prédikálunk, hogy az észre s általa közvetve a szívre hassunk. Mindazon vallásos cselekmény, melynek hatása az értelem körén tul nem megy s ismereteket nyújt szív-nemesités nélkül: már eo ipso megszűnt vallásos lenni, egyedül csak cselekmény minden epitheton nélkül. Miért állítunk a templomokba orgonákat ? Hogy a zenéhez mitsem értő tömeg értse ? vagy talán Istennek nagyobb dicsőségére? Nem, hanem hogy sziveinket nemesítse. Mire valók minden külsőségek, — pap, templom, orgona, temető, szentelés? stb. Az észre irányozvák mindezek ? Hiszen a pap — pap lehetne minden formális szentelés nélkül is, — egyedül az egyházi törvényekre kellene feleskttdtetni valamely zárt szobában, a püspök és a főbbek jelenlétében — hallgatóság nélkül ?! Mi értelme van a templom, harangok, orgona, temető-szenteléseknek ? Talán a tartott beszédek által szentekké lesznek valósággal ? Szentekké genis! csakhogy ama beszédek nem az érzéketlent szentesitik, hanem bennünk, érzőkben keltenek nemes és szent érzelmeket az érzéketlen, mint velünk istent dicsérni segítő orgona iránt! Nos— tehát, ha látjuk, hogy a külsőségeknek ilyen hasznuk van,— ha nem mulasztunk el csak egy ilyen alkalmat is, hogy a sziveket nemesítsük,hogy erkölcsi szép érzelmeket költstink: Vájjon mi ok indít a ruházati külsőséget teljesen mellőzni, arra épen semmit sem adni ? a külsőséget, melynek gyakorlati hasznát s a szivekbeni gyiimölcsözését példák igazolják, — nézvén a tömeg az egyenruhás papra nagyobb benső áhítattal, hallgatván az ő beszédét gyümölcsözni készebb szívvel, — ha t. i. nemcsak a reverenda teszi őt egyedül pappá, hanem szép bensejét, feddhetlen erényes élétét külsejével öszhangzónak találja! Továbbá azt tanultam én — s igazat kell adnom mindenkor nagyon tisztelt professoraim szavának — hogy a pap mint homileta teljesen szabad, független a gyülekezettől minden szavában, minden tettében; de mint líturgus, a köztiszteleti cselekményeket végzi nem a maga, hanem a gyülekezet nevében, ahol már meg van kötve, mint specifice a gyülekezet szolgája, ahol már kimérheti az minden tettét, minden mozdulatát. E szempontból tekintve már a dolgot — midőn a nép óhajtja, hogy papja egyenruhát viseljen: tulajdonképen nem óhajt, nem kíván, hanem őt megillető jogát gyakorolja — szerencsére Öntudatlanul ! Honnan vette hát irányát a mai kor, midőn jelenlegi ifjú papjaink a szó teljes értelmében egyenruhátlanságuk által egyrészről inconsequensek önmagokkal, mert egyéb —említett — külsőségeknek barátai, — ez egyet pedig ignorálják ; másrészről a gyülekezet fennebb említett jogát, elvitázhatlan jogát pedig ! nem érvényesitik, hogy ne mondjam : bitorolják ? Erre is felelni próbálok csekély tehetségem szerint a következő pontban. 2. Protestáns vallásunk minden oldalú puritanismusa nem anynyira Kálvin, Luther és a többi reformá torok s kezdetleges egyházak hagyománya, mint inkább egyrés zről ami — katholikusok elleni, — másrészről a katholikusok mi irántunk való kölcsönös oppo siti ójának részben letiltásának eredménye. Mióta vallásunk fennáll : protestánsok ugy, mint katholikusok szerették magokat egymástól minden kitelhető módon megkülönböztetni. Az orgona : pápa lantja volt sok ideig; a képek tisztelete : bálványimádás ; a papok megkülönböztetésül „Tiszteletes" nevet vettek fel a „T i s z t e 1 e n dő helyett ; a püspökök „superintendense k n e k" neveztettek stb. stb. A kath. egyház meglátván a mi minden áron való önmegkiilönböztetési erőlködésünket : szintén új védbástyákat rakott a vallás közé, új hitcikkekkel, az érzékiségnek minél jobban tetsző új szertartásokkal csatolta egymáshoz a széledező nyájat. S kérdem : — melyik egyház győzött végeredményileg ? — A katholika! mert az nagyon tudta s tudja máig is, hogy az ember érzék- szellemi lény, s hogy a cultusnak nem anynyira a szellem, mint az érzékiség kielégítése jutott feladatául. S hová jutottunk jelenleg ? Oda, hogy örü[