Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-11-07 / 45. szám

A szerzetesek ősei a remeték voltak, kik közül szent Antalról emlékszik először a történelem, (2 70— 356 év), de már előtte is léteztek. Ez a sz. Antal igen ^gazdag ifjú ember volt, s egyszer Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavai oly nagy hatást gyakoroltak rá, hogy mindenét eladván kiosztotta a szegények közt, maga pedig elment a pusztába, s ott barlangokban, sírboltokban lakott, iszonyúan sanyargatta testét, melyet az ördög szép nő alakjában folyvást érzéki vágyakkal csiklándozott. Kora az ily önsanyargatásban nagy érdemet látott, mely Krisztushoz hasonlóvá teszi az embert, s természetes, hogy „remete sz. Antalnak" is csakhamar nagy híre támadt. Számosan igyekeztek példáját követni, a puszta és kietlen helyek megteltek önkinzókkal s a bércek viszhangoztak azon küzdelem vad orditásától, melyet a remeték vivtak az ördöggel. A nép a görög mythologiának egész költészetével vette őket körül, csudatévő erőt tulajdonított nekik, szenteknek, magasabb lényeknek tekintette, s a keresztyén phantasia csakhamar a világ minden mythologiájánál vastagabb keresztyén legenda-tárt teren tett. Pedig azon szent remeték kivétel nélkül mindnyájan, még a legtiszteletreméltóbbak is közülök, kisebb-nagyobb mértékben vallásos őrjöngök voltak, aminők most is számosan léteznek az őrültek házában „religiosus betegek" név alatt. Sz. Antal maga egészen tanulatlan ember volt, amiért a pogány philosophusok igen sokat gúnyolódtak vele. Neki a puszták vadai is engedelmeskedtek, gyakran barlangja körül gyűltek, hogy őket megáldja. Egyszer meghallotta, hogy Thébai sz. Pál nevü remete még nálánál is kegyesebb ember. Elment tehát őt felkeresni, de már halva találta egy fa alatt. Ekkor is előszólitott két oroszlánt, melyek neki a temetésnél segítségére voltak, s azután áldását adva rájok elbocsátotta őket. Szent Barnabás egy hegyes követ szúrt a lábába, mely után az iszonyúan kisebesedett és fájt; de azért a világért sem húzta volna ki. Mások tüskéből vetették ágyokat, mások éheztek és szomjaztak napokon, sőt heteken át. A tiszteletreméltó sz. Eusebius vagy két és fél mázsa vasat hordott mindig magán. Szent Macarius hogy az érzékiség ördögét annál inkább legyőzhesse, meztelenül egy hangyabolyba ült; szent Hilárion pedig azt a nagy csudát követte el huszonkét éves korában, hogy egy magtalan fiatal nőt, ki ebeli bánatában a szenthez folyamodott jó tanácsérc, imája által megtermékenyített. Origenes, ki a 3-ik század elején működött, s bizonyára korának legkitűnőbb embere volt, már azért is okosabbnak mondható szent társainál, hogy miután meggyőződött, hogy a vágy kielégítése bűn isten ellen, kiheréltette magát, hogy rá nézve az végkép lehetetlenné váljék. Azután nem volt többé harca az ördöggel. Ilyen hires férfiú példája oly nagy hatással volt társaira, hogy később törvény által kellett az öncsonkítást korlátozni. A jó eremiták minden nagy ellentállási erejök mellett is megjárták néha az ördöggel. Igy sz. Pachomiust, az első zárda alapitóját, egyszer az ördög egy szép szerecsennő alakjában csakugyan meggyőzte. íme a szerzetesek ősei! Vallásos őrjöngök mindnyájan, még Eusebius, sőt Origenes is, ki az idézettek között legkitűnőbb ember volt, s általában is a nagy szellemek közé méltán sorolható! Mert azt csak nem állítják mai szerzeteseink, hogy nem őrültség az, a mint ő tett? Annyi bizonyos, hogy közülök senki nem próbál ily biztos módon megszabadulni a kísértettől. Az önkínzás magasztalása csakhamar felhangzott a szószékeken, a keresztyén ékesszólás ebben mutatta fel először virágait. Sőt még oly komoly iró is, mint Eusebius (demonstrat. evang. L. I. cap. 8. pag. 29—30, ed. Col.) ezt mondja: „Aki igy él, aki meghalt a földi életnek s csak teste bolyong a földön, gondolatban és lélekben pedig már az égben van, az az istenséghez hasonlólag megvetéssel nézhet a földre." Ellenben Libanius, a nagyhírű görög rhetor előtt nem nagy becsületben állottak ezen szent fanatikusok. „Van egy osztálya az embereknek—mondja ő—melynek a kormány és a körülmények, egyaránt kedveznek, mely a szegények javait a maga tárházába hordja. Ez az osztály a barátok, kiknek csakis öltözetök szerény." Libaniusnak volt is oka elégedetlennek lenni a rajongókkal, mert amint panaszolja, ezek a pogányok szentségei iránt való szent dühtől indíttatva, romboló eszközökkel széllyel jártak a classicus görög földön, felgyújtották a templomokat, szétrombolták az istenek szobrait s szétszórták a pogány könyveket és iskolákat, (^soi twv leoitji) Mennyi becses műemlék és classicus költemény semmisülhetett meg kezeik közt a tudomány kipótolhatatlan kárára! Valens császár törvénye 365-ben „sectatores ignaviae"-nek nevezte őket. Az őrület ezen szánandó mixtúrájából nem kelhetett ki egészséges növény. Pedig ez volt a szerzetesi élet alapja. A már emiitett sz. Pachomius, a re-