Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-08-15 / 33. szám

kezetét a készülésre, egymás előkészítésére buzgóságban, szeretetben, ő maga az urvacsorával akkor először élni kivánókat tanitja és vizsgálja meg, ebben is igen gyakran segittetve, mint majdnem mindenik egyházi functióban, presbyterei által. A confirmandusok irányában is sokkal practicusabb a skót egyház eljárása, mint a mienké. Megvárja, mig a növendékek elérik a 14—16 évet, kik az alatt otthon, a családban a vallásos közösség felemelő eszméjére előkészíttetnek, s mikor tagjaivá lesznek ennek a közösségnek, van némi tudatok annak jelentőségéről, képesek azt átérzeni valamennyire, nem ugy mint a mi 11—12 éves növendékeink, kik a legnagyobb részben ugy néznek arra a szertartásra, mint valamely mysteriosus csoda-szerre, ami nekik jó lehet, talán szükséges is, de ők nem értenek belőle semmit. S ugyanakkor a konfirmált, valóságos tagjává lesz a gyülekezetnek, amennyiben minden 15 évet betöltött egyénnek szavazatjoga van a lelkész és egyházi tisztviselők választásánál, s én láttam, mikor fiatal leányok e jogot a legnagyobb érdekeltséggel érvényesiték lelkészük választásában. Az úrvacsora előtti hét a tulajdonképeni előkészületé. Minden este istenitisztelet tartatik a templomokban, imádkozással és bibliamagyarázattal. Ezt sem mindig a lelkész végzi, hanem gyülekezetének hol egy, hol más tagja. Ö csak ott van mint egyszerű hallgató, s az a polgár, vagy kereskedő, vagy gazdag birtokos, ki gyönyörűségét leié abban, hogy a közös szeretet hangjainak ő is kifejezést adjon, ép olyan buzgósággal imádkozik, ép olyan őszinte, igaz meggyőződéssel beszél, mint lelkésze tenné. Belől a templomban nincs egyházi rend, nincs pap; egyforma testvérek és papok mind, mint az első keresztyéneknél. A szeretet-vendégség napját megelőző csütörtökön ünnepélyes istentisztelet van délelőtt. Minden munka megszűnik, a boltok, műhelyek, sőt még a nyilvános olvasótermek is bezáratnak, mig az istentisztelet tart. A nép templomba siet. Képzeljenek olvasóink egy nagy várost, 160 ezer lakossal, egy-pár óráig oly csendben, mintha kihalt volna, Csak templom után elevenül meg ismét. Azután jön az ünnepélyes nap. Csend és nyugalom ül az egész városon, csak 11 órakor elevenülnek meg az utcák; a szépen öltözött nép, ragyogó orcával özönlik és tódul minden házból; egy pillanat alatt teli van velők minden utca; siet mindenik a maga templomába. Mert bár egy felekezet tagjai, mégis mindenik féltékenyen szereti a maga papját; csak ott érzi magát egészen jól, még buzgóságában is, a hol azt az embert látja a gyülekezet élén, a kit ő választott; olyan forma viszony van a lelkész és gyülekezete közt, mint a hadvezér, és őt imádó hadserege közt, vagy ami még kifejezőbb, mint a régi, patriarchális állapotban volt a családfő, és a családtagok között. Gyerünk mi is a tóduló néppel, vagy legalább annak egy részével. Egy széles, tiszta utca, magas, palotaszert! házai közt, ott egynél állapodik meg a közönség, és lépdel fel a lépcsőkön, mely csak annyiban különbözik a többitől, hogy nagy, széles szárny-ajtai vannak, és a homlokzata faragványosabb. Csak nem ez lesz a templom, hisz? még tornya sincs?! De igen, ez a templom. S annak a gyülekezetnek, a mely ezt néhány évvel ezelőtt saját filléreiből építette, s a mely évenkint ezreket áldott missioi és jótékony célokra, bizonyára módjában állt volna, hogy tornyot is rakasson a templom tetejére, ha annak egyáltalában akármi célját látta volna. De mikor azt látta, hogy arra egyáltalában semmi szükség nincs, sőt még az épületet sem teszi szebbé, jobbnak látta, hogy az a pénz a templom belsejének Ízletes felszerelésére, iskolai gyámolitására, vagy a szegények és szükségben levők gyámolitására fordíttassák inkább, mint egy szükségtelen kőhalmaz emelésére. Az első keresztyének nagyon jól megfértek egyszerű imaházaikban, s még az ízlés és szép-építészet kellékeinek is eleget lehet tenni torony nélkül. Hjah! már minekünk cifra, rezes torony kell, s minthogy erszényünk szája rendesen szűk, bekéregetünk rá három országot! Ám építtessen tornyot a ki szereti, és a kinek módja van benne, cifrát, felhőkig érőt, de a tető bádog lemezeit ne kérje mástól, és mindenek felett ne higyjük el azt, hogy torony nélkül ne lehetne szép templomot építeni. Sőt még egy gyülekezet megélhet és virágozhat, s példányképül szolgálhat más gyülekezeteknek minden tekintetben, anélkül hogy egyetlenegy harangja is volna. Azonban ideje már, hogy a templomba bemenjünk. A nagy, szép, tágas folyosó közepén ott áll a perzsely; mellette egy vagy két presbyter, mintegy fogadva az adakozásokat. Bizony alig fér már a nagy faedénybe, szinte tetézve van ezüst és rézpénzzel. Vessük bele mi is a mit oda szántunk, s ne szégyeljük magunkat filléreink kevés száma miatt, kipótolja az a gazdag ember a miénket is, ki épen most vetett egy 10 forintost bele. Azután nincs magában sem a mienk, sem az övé. A templom-ajtóban feketeruhás templom-szolga fogad bennünket, s helyet mutat, ha nem vagyunk a gyülekezet tagjai. A nagy, kettősszárnyu ajtó előtt magas deszka-fal emelkedik, födözve azt egészen, s meggátolva a légvonalot, még ha nyitva van is az ajtó szárnya. A mint belépünk a templomba, rendkívül kedvesen hat ránk az ott elömlő tisztaság, csín, kényelem és izlésteljesség mindenben. Nincs czifraság semmi, ugy hogy a legpuritánabb kálvinista sem botránkozhatnék meg rajta, hacsak a puritanismust az ízléstelenségbe nem helyezi, (hiszen a puritánok hazájában vagyunk itt), hanem igen is, mindaz az egyszerű szépség és kényelem, ami után törekszünk saját lakházainkban is, s ami ugy marasztja ott az embert, ha esetleg olyan helyen van. A lelkész kényelmes feljárású, szép, művészien faragott fából készített szószékétől fogva, — amely olyan tágas oda fönt, hogy rajta sétálni is lehet s ugy adni elő, — az utolsó karos padig, vagy a terem kő- vagy deszka- padozatáig, minden oly tiszta, gonddal tartott, és ép izlést lehellő, hogy az ember igazán gyönyörrel 66