Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-08-15 / 33. szám

foglal helyet akármelyik sarkában a templomnak. Van valami a skót templomok belsejének ezen szépségében, ami ugy vonja, csábítja magához az embert, ha ott nincs, s ugy köti, marasztja ha ott van. Ezek valamivel jobban hasonlítanak az istenházához, s mindenekfelett jobban mutatják, hogy ember által, emberek gyülekezete számára építtettek, mint a mi porral, szeméttel teli levő, kitördelt, piszkos ablakú, rongált falu, szűk, kényelmetlen s ízléstelen padokkal ellátott, igazán egészen az isten gondjára és felügyeletére bizott templomaink. Igaz, mi szegények vagyunk; de kevés pénzzel is lehet csinosát előállítani, ha izlés van a vezetőben, s mindenekfelett azt, a mink van, tegyük széppé, izlésteljessé s tartsuk tisztán és rendben. Ez utóbbi nem sokba kerül, csak egy kis fáradság és lelkiismeretesség kell hozzá. Vannak ujabban épült templomaink közt olyanok, melyek mintha szándékosan lettek volna a legizléstelenebbüb céltalanabbul épitve és berendezve. Pedig nem keveset tesz még a buzgóság felébresztésére is az, ha az istentiszteleti hely olyan, a mely kellemes benyomást tesz az első megpillantásnál az ott megjelenőre. A szép érzéke megvan minden emberben, s azt cultiválva, az ember egyik legnemesebb érzelmét míveljtik. Azonban most a skót templomban vagyunk. A szószék előtti lezárt téren — mely egyszersmind a presbyterek ülőhelye, — fel vannak rakva egy asztalra a kenyér és bor, s ott a körben ülnek a presbyterek mind, ünnepélyes arccal, ünnepi ruhában. S a templom különböző részeiben az asztalok megterítve. Ezen terítés annyiból áll, hogy az oldalpadok elsőjének karfája, s a templom hajójában levő padok minden másodikáé, le van terítve szép fehér abroszszal egész hoszszában, s a gyülekezet tagjai elfoglalják helyüket mellette, mint rendesen. A szokásos istentisztelet bevégeztetvén, a zár-ének alatt azok, kik az urvacsorával élni nem akarnak, elhagyják a templomot; ezek száma azonban alig több kettő-háromnál rendesen. Az allatt a többiek elhelyezkednek a teritett padok mellé két sorban, öreg és ifjú, férfi és nő, gazdag és szegény, egymás mellé, minden válogatás nélkül, csendben, áhítattal, megalázódva. Mintha mindenik sziv otthon hagyta volna hiúságát, gőgjét irigységét s itt csupán az isten előtti kicsinységnek, s az egymás szeretésében való nagyságnak érzete uralkodnék rajtok. Azután énekel az egész gyülekezet, az ének végén ima következik, s ima után a presbyterek helyéről elmondottt beszéd, az úrvacsora lényegét és fontosságát magyarázva, néha a gyülekezet lelkésze — többször egy más papi egyén, — vagy épen egyszerű, buzgó keresztyén által tartva. Azután felolvastatnak a szereztetési igék pár buzdító szó kíséretében, megzendül az ének még egyszer a hivek ajakán, s az ének végeztével a presbyterek hordják szét a templom különböző részeibe a kenyeret és bort, mindenik terített sor végén a szélsőnek kezébe adva egy szelet kenyeret azután a borral tölt poharat, s adja tovább mindenik szomszédjának, mig végig megy az ülők során. Az egész templomban mély, ünnepélyes csend van ezalatt, olyan csend, hogy szinte hallani véli az ember a szeretet vendégségében részesülők leborulva mondott imájának hangtalan susogását, mely egy tört sóhaj, fájón édes érzés, pár töredezve könyörgött kérés, áldó szó vagy egy néma könyben nyilatkozik, — de nyilatkozik mindenkinél, mert a buzgóság olyan mint a tűznek lángja, a hol égni kezd, terjed és megemészti, megolvasztja még az érceket is. Néhány percet vesz igénybe ez ünnepélyes jelenet, s miután a leborult fők felemelkednek, és a presbyterek az urvacsora-maradékot visszavitték a főasztalhoz: beszédet tart ugyanaz az egyén, ki az előbeszédet mondá, s a beszéd után következő ének alatt azok, kik már az urvacsorában részesültek, felkelnek helyeikről, hogy a még hátralevőknek adjanak helyet. Mert nem lévén mindenik pad megterítve a gyülekezet, két néha három asztalra oszlik, s mikor az első asztalbeliek fölkeltek, vagy a másodszor részesülni akarók helyére ülnek, vagy elmennek rövid időre házaikhoz, hogy azután, a bezárásra ismét visszajöjjenek. A második asztal vendégei ugyanazon szertartások közt részesülnek az urvacsorában mint az elsőnél láttuk, — mindössze is a beszédeket végző egyén más, s mikor az egész gyülekezet részesült már benne, s együtt vannak mind újra, a lelkész még egyszer felmegy khatedrájába, s egy alkalmi beszédet tartva, hogy hogyan kell az ott nyilatkozott szellemet kivinni és megvalósítani az életben, imával és énekkel bezáródik a nap buzgósága. Az úrvacsora határozottan a legszebb, legfelemelőbb cselekvénye gyülekezeti életünknek. S bár a különböző prot. országokban különböző gyakorlat divatozik annak kiszolgáltatásában, nézetem szerint, legjobb irány az, mely igyekszik azt minél jobban kivetkeztetni a puszta szertartás köntöséből, azon mysteriosus, csodaszerü voltából, mintha az már magától, csodás uton valami üdvöt vagy megtisztulást közölne az emberrel; s igyekszik azt minél közelebb vinni az első keresztyének gyakorlatához, visszaadva neki valódiságát, a maga egyszerűségében tenni nagyszerűvé, az öntudatra és a közösség érzésére építeni, s tenni valóban a szeretet vendégségévé. Csak ugy épit, csak ugy nemesit, csak ugy tarthatják azt a Jézus nevében Baráth Ferenc. Irányi Dániel törvényjavaslata a vallásszabadságról. 1. §. A vallás szabadsága ezennel kimondatik és biztosíttatik. A köztörvények megtartásának föltétele alatt mindanki szabadon vallhat hitet, s azt külsőképen is kifejezheti és gyakorolhatja. Minélfogva senkit sem szabad akármely vallási cselekmény teljesítésétől visszatartani, sem ilyenre kényszeríteni, sem végre, kivévén általános adótörvény utján, valamely egyház költségeinek viselésére szorítani.