Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-07-18 / 29. szám

tartalma végződik, kezdődik a beszédé, — ezt kiegészíti az utóima, — miért az imák sok helyen értekező .jellegűek; látszik hogy bennök nem a nép, hanem az iró vallásos lelke beszél istennel. Az I-ső beszéd ez alapigére: „örvend az én lelkem istenemben, mert i (l ve ss é g nek ruhájával öltöztetett fel, az igazság palástjával vett körül, s megékesített mint egy mennyasszonyt, ki ékessé tette magát erényeivel." Felosztás és kidolgozásban roppant tanulmányra mutat. Az első rész: a papon van „az i dvesség ruhája," őt bizta meg isten, hogy hirdesse az igét s a kegyelem zálogaiban részesítse, idvességre vezérelje a hívő lelkeket. A második rész: az igazság palástja a református papon, mert ő csak a bibliából tanít, a megtisztított vallásnak szolgája, ki az igazság palástjában áll szemközt a külső szertartások és babonával s az ezekből folyó bűnökkel, előítéletekkel stb. A harmadik részben: a magyar ref. pap mennyasszonyi ékességeit: a tiszta honfi jellemet, az igaz fölvilágosodásnak, türelemnek szabadságnak lelkét, az egyszerűséget stb. adja elő. Nagyszerű beszéd ez ; olvassátok el ifjú paptársaim. De vajha elolvasnák mind azok, kik oly keve.-et tartanak az egyszerű „kálvinista pap"ról; szép apologia ez, — több mint egyházi beszéd, — meg lehet tanulni belőle, mily fontos tényezője az egyházi és nemzeti életnek a magyar ref. pap, s mennyivel érdemelne többet, mint a mennyit a társadalom némely osztályaitól nyer. Előimája szép és áhitatébresztő ; — utóimája rövid. A II. beszéd „Hittem és azért szólottam;" kezdődik egy gyönyörű imával, melybe a „mi atyánk" van beszőve. Valódi synodalis beszéd, remek bevezetéssel. Első részben a hitnek, a vallásos meggyőződésnek erejét; másodikban : a szabad vizsgálódást, — mely szüli a meggyőződést; s harmadikban : a hit szólási jogát, a szólás szabadságát, s hogy miért kell szólanunk — tárgyalja oly szépen, oly lelkesen és eszmékkel gazdagon, hogy e beszédet bátran és igaz lélekkel legszebb egyházi beszédeink közé számithatjuk. Utó imájában is, szép bibliai képekkel találkozunk. E beszéd maradandó becsű. A III. beszédben az ima kezdése hibás, inkább értekezés, mint ima; de imává, valódi buzgósággá magasztosul ott, hol igy folytatja: „Kicsinységünk érzetében" stb. A többi elmaradhatott volna, — itt kellett volna kezdeni az imát. E beszéd ez alapigére: „a hit, hajó cselekedetei nincsenek — meghalt önmagában." Az élőhitről, — arról értekezik az első részben, hogy a hitnek jó cselekedetekben kell nyilvánulni ; második részben pedig, hogy miként kell jó cselekedetekben nyilvánulnia. Rövidebben igy lehetett volna kifejeznii 1-ör: mi az élő hit? 2-or: miben kell nyilvánulnia ?! — Meg vannak e beszédnek szép oldalai, minő az elsőben: az élő és élettelen hit megkülönböztetése ; a másodikban : azon kötelességek rajzolása, a melyekben nyilatkoznia kell az élőhitnek. Azonban az egész annyira tudományos inkább, hogy nincs benne semmi kenetesség, — s az első rész tárgyával igen összeesik a másodiké, miszerint e beszédet még a benne itt ott fölmerülő szép képek és hasonlatokért sem tartjuk a fűzet többi darabjaihoz méltónak. Az utóimának érdeme, hogy szentirásbeli helyekből sikerülten van összeszőve. Kárpótol érte a IV-ik beszéd: „A remény meg nem szégyenit." „Dehogy nem szégyenít meg!" kezdi az iró. Előbb panaszkodik a remény ellen, hallgatóínak ítélőszéke elé állítja, — kimondja reá, hogy hagyjon el és ne hitegessen, — azután visszahívja, s megmutatja, hogy mi vagyunk okai annak, hogy reményeink nem teljesülnek. E beszéd költői képekben, megragadó eszmékben, váratlan fordulatokban leggazdagabb. Kár hogy az első részből kimaradt: nem kell remélned, hogy titkos bűneid rejtve maradnak, — vétkeidet sírba viszed stb. E kiviil a két első rész tárgya egy nem ott (az 1-ső) és nem a z t (a Il-ik rész) reméljük a hol és a m i t. Jól van megkülönböztetve a III és IV. rész. Sajnáljuk, hogy kimaradt: az a reménység, mely meg nem szégyenít — a mindenekre k i t e rj e d ő isteni kegyelem reménye. — E beszédben sok uj korszerű eszme van, főleg a IV. rész végén, — hol, miután elmondja, hogy 4000 évig reménykedett a világ Jézus után, — hetven évig Izrael a szabadságért, leszáll a hazára, és szól: „3 századig remélt és küzdött Árpád nemzete, s im a szabadság templomának alapja le van téve stb. Majd megvigasztalja a búslakodó honfi szivet : „ne mondjátok, hogy sok remény nem teljesedett be!... Az időnek meg kell érni, a nemzetek egész javát egy perc alatt kiküzdeni nem lehet!" stb. Az V. beszéd szép és népszerű, mely, — bárhol elmondva — hatását nem téveszti el. Előimája ellentétben áll vele, inkább értekezés mint áhítat; mondatai hosszak p. o. „Óh légy áldva, hogy miként a föld sarába rejtetted a gyémántot: a legönzőbb emberi kebelbe is adtál egy drága kincset, — hála! hogy adtál — tüzet, melytől a szív felmelegül, mely tanit ölelni minden embert, mely enyhítő forrás legyen a szenvedések sivatagján, összekötő erő a világ tengerének annyifelé csapkodó hullámai közt. — Óh légy áldva a szeretetért!" Óvakodjék a szerző ily irályu imától, e hang, nem az ima hangja. Hanem van itt egy szép beszéd, melyre fölhívom lelkésztársaim figyelmét, s ez „a földi javak egyenlőtlen kiosztásá"ról szól ezen alapige után: a szegény és gazdag összetalálkoznak, mindkettőt az ur szerzi. Hazánkban a régi patriciusi és plebejusi gyűlölséget oly szelíden és meghatólag oszlatja, szívből és szívhez szól, — meggyőzi a szegényt, hogy nincs mit irigyeljen a gazdagtól, sőt ő több tekintetben boldogabb ; — felhívja a gazdagot, hogy ne nézze le a sze-