Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1869-01-03 / 1. szám
nokságnak rémülete, s mindenféle jónak csuda terjesztője, szárnyat kölcsönözvén az egyes ember gondolatának, liogy egyszerre mint bűvvessző ütésére milliók sajátjává váljék. Ámde mi haszna működik a szabad sajtó, ha a közönség kilenc tizedrésze irni olvasni nem tud, a betűt nem ismeri, s igy a sajtó termékeit nem élvezheti, annak áldásaiban nem osztozhatik? Szóval, a legüdvösebb törvény is csak annak válik javára, az veszi hasznát, ki avval élni, még pedig helyesen élni tud. Hogy népünk legnagyobb része e tudománynyal nem bir, épen oly kétségbevonhatlan tény, mint természetes következménye a nemzet eddigi fejlődésének. 1848 előtt hazánk összes népességének körülbelül egy harmincadrésze képezte a tulajdonképeni nemzetet, mert a 15 millió lakos közül csak mintegy félmillió birt azon jogokkal, melyek az embert a haza polgárává teszik, s igy mint nemzet tagjai csakis azok szerepeltek; a többi sajátképi zöme a haza népességének, valamint „ex incapacitate" birtokot nem szerezhetett, ugy a polgári élet többi viszonyaira nézve is jogtalan volt, s ennélfogva csak e két társadalmi erényt tehette sajátjává: tűrés és nélkülözés. Szép erények, ha egyes emberi viszonyokban gyakoroltatnak. Mint egyes ember, igazságtalanságot békességes tűréssel elviselni, krisztusi fenséges erény; de ahol az egyesben az emberi társaság joga sértetik, mint pl. hatósági erőszaktétel alkalmával, ott a tűrés gyalázatos árulássá válik s mint gyávaság bélyegzendő. Amely nép békével türi polgári jogai eltipratását, az maga önkényt mondott le arról, ami az embert tulaj -donképen emberré teszi. S valóban ha az emberiség legnagyobb részének e tekintetbeni elaljasodását nézzük, szégyelltünk kellene fajunkat, ha nem tudnók, hogy azon emberek milliói, kik rabigát viselnek, még elsülyedésök tudatával sem birnak, s ennélfogva betudás alá sem eshetnek. „Az ember — mondá egy régi bölcs — esze felerészét veszti el az nap, melyen szabadságát vesztette." Ugy van! az embernek nem lehet kedve értelmesedni, mikor értelmisége világánál csak nyomorúságát jobban belátni és érezni tanulja. 1848 nálunk ez embertelen állapotoknak véget vetett, és utolsó országgyűlésünk óta elmondhatjuk, hogy elvalahára szabad polgárok lakhelyévé lett e föld. Uj elemek és intézmények alapján, uj korszak állott a régi helyébe s most itt az idő, hogy szabad emberekhez illőleg magunk is mindnyájan megujuljunk s értelemben és erkölcsben uj pályát kezdjünk. Azért irám cikkem homlokára e szókat: Vita nuova! uj élet! Igen is: uj életet kell kezdenünk, munkás, takarékos, számitó és előrelátó életet, ha azt akarjuk, hogy a miért dicső honfiak oly lelkesen küzdöttek, dicstelen porba ne hulljon s a jövőnek annyi hazafiúi áldozat árán megvásárolt szebb reménye meg ne hiusuljon. Nagy, nehéz feladat, melynek szerencsés megoldásán kétségbe kellene esnünk, ha egyfelől az utolsó évek hallatlan sanyaruságai népünket is a tétlenség Iethargiájából fel nem költik, és ha másfelől az Európaszerte megindult és hazánkba is már-már bejárást nyert szabad társulás nagy eszméje segítségünkre nem kínálkozik; a szabad társulás, mondom, mely midőn a szunnyadozó tehetséget felkölti, az egyes erejét megsokszorozza és nyilatkozásra segiti, a legparlagibb embert is képes fokonként az emberi hivatás felől tiszta öntudattal bíró míveltek sorába emelni s megnemesiteni. „Szellemi öszpontositás társadalmi téren," e volt a nagy vezéreszme, mely a haza ujabbkori első regenerátorának, Széchenyinek szolgált emeltyűül, hogy általa az „álomkórságban dermedező nemzetet" (mely kifejezés alatt akkor természetesen csak a nemességet, ennek is csak irányadó részét értette Sz.) zsibbadtságából felrázza, öneszméletre serkentse, és az elkorcsosodásból, melybe sülyedve volt, szerencsésen kiemelje:— ugyanazon vezéreszmét kell ma tovább fejtenünk, s az összes nemzet szivvérébe oltanunk, hogy egyetemes legyen az ébredés és munkakedv, és haladási vágy lépjen a lomha tespedés, önfeledés és gondatlanság helyébe. De ki merjen a ,,nagy magyar" nyomdokiba lépni, hogy felvegye a zászlót, melyet az idők fergetege az ő erős kezéből is kicsikart? — Fog-e a nép soraiban ember találkozni, ki oly szerepre 1*