Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-06-06 / 23. szám

lag biztosított halála esetére ezer forintot — talán — a Hazánk nevü életbiztosító magyar egyesületnél kis családjának, mely tettével a mint jó lelkének ez oldalról is bizonyságát adta, ugy szeretteinek is el viselhetöbbé tette az ő elvesztését ...» Mondjuk: isten nyugtassa őt, küzdés után a pihenőt. X E & R O fi O G. Késmárk, május hó 23-án. A késmárki lyceumnak tegnap gyásznapja volt. Délutáni 3 órakor temettük el néhai tudós Bene Sámuel tanár urat. Eltakarittatása, melyen számos tisztelői vettek részt, diszszel és ünnepély-Íjéi ment végbe. A templomban Kuntz D. lelkész és Palcsó István tanár urak tartottak szép emlékbeszédeket az elhunyt barát s tiszttárs felett; a temetőben pedig két tanulóintézett búcsúszavakat a távozó tanárhoz magyar és német nyelven. A gyászbeszédeket, különösen P. I. tanárét, mely a dicső elhunytnak életképét gyönyörűen tüntette elő, mély meghatottsággal fogadta a gyászoló közönség, érezvén, hogy az idvezült, kinek „lelki nagysága, kedélyének szépsége, ernyedetlen munkássága és lelkes törekvései, valamint ritka erényei is vajmi feltűnő ellentétet képeztek remény és teljesedés, eszményiség és valóság között, az életcsapások egész sorai közt sohasem feledkezett meg kötelességéről." Született Bene Sámuel 1803-ban Nagy-Szalókon, Szepesmegyében ; tanult Leibitzon, Késmárkon és Bécsben ; volt magánnevelő Eperjesen, Tisza-Újlakon és Késmárkon. 1831-ben nyilvános tanárságot vállalt el ugyancsak Késmárkon a második grammatikai osztályban. Itt egészen 1863-ig működött fáradhatlanul. Ereje megrendülvén, a csapások súlya alatt leroskadván, 1863-ban a magányba vonult, csekély nyugdijból tengetvén életének hátralévő gyászos napjait. Gyászolják a dicsőültet családján kivül tiszttársai, számos tanítványai, rokonai, barátai, ismerősei, kik érezték szép lelkének hatását és ismerék kitűnő lelki tehetségeit, tiszta elméjét, sok oldalú klassikai míveltségét. Magánélete tele volt bajjal s viszontagsággal; de gyermekded kedélye, melyben vallásosság, szigorú erkölcsösség, becsületesség honolt, el nem hagyá őt; mélyen érzé azon csapásokat, melyek érték, de ő magába fojtá könnyeit, egyedül istenhez fohászkodván, szabadítaná fel hosszú éveken át tartó kínos fajdalmai alól. Legyen áldott emlékezete, ki annyi éven át munkálkodott ernyedetlen ül! Emlékezete száz meg száz hü tanitványa és barátai keblében él. Egy elkésett gyászliir, „Semmivé leszünk még kedveseink szivében is" azt mondja b. Eötvös Kárthausijában. Az embernek szive ugy fáj, mikor e szavakat olvassa' s szeretné kétségbe vonni azok igazságát, ha a tapasztalat számtalan példával nem bizonyitna mellette. Valóban, ugy látszik, hogy az ember —- még a jó és közhasznú ember is — csak azért él e földön, hogy halálában elfelejtessék, hogy a sirásó utolsó kapa földével, melyet sirjára feldomborit, emléke is örökre eltakartassék. E bus gondolat fordula meg lelkemben, megemlékezvén, hogy udvarhelyi reform, egyházmegyénk — egykor szeretve tisztelt s közhasznú élete által a méltányló elismerés koszorújára magát érdemesitett, de fájdalom! már néhai — esp. nt. K i s Pál ur, már két hónap óta szendereg sírjában anélkül, hogy haláláról s benne az e.megyénket ért veszteségről sajtó utján említés tétetett, s ezáltal érdemei elismerésének s az ő emléke iránti kegyeletes tiszteletnek kifejezés adatott volna. Pedig egy oly egyházi hivatalnok, ki mint a boldogult esperes, több éven át oly tapintatos bölcsességgel, hívség — humánitás — és haszonnal vezeté e.megyéje ügyeit; ki szolgatársai iránt oly atyai sőt baráti indulattal viseltetett, többre érdemes a hallgató tiszteletnél vagy épen az elfelejtetésnél. Ennélfogva csak elutasithatlan kötelességet teljesítek, csak az üdvözült érdemei iránti tiszteletnek hódolok akkor, midőn ha későre is és avatatlan tollal — ez ideig más és avatottabb toll nem vállalkozván — értesíteni kívánom a protest ;ns olvasó közönséget az ő haláláról s rövid életrajzát felmutatom. Mult március 25. az idvezitő halálát is előkészítő nagy csütörtök volt a végzetes nap, mely őt a jelest, hat hónapi — tüdő taplósodás okozta — betegség után, reggeli 7 órakor minden tisztelőinek, de különösen bus özvegye, egy tia és két leánya vigasztalhatlan fájdalmára sírba f'kteté. Temetése 27-én délután 2 órakor ment végbe, dacára a kellemetlen idő, rossz ut és azon körülménynek, hogy a temetés épen húsvét szombatjára esett — számos lelkész, népiskolatanitó és nagyszámú közönség jelenléte és részvéte mellett. Gyászbeszédet tartott felette K. J. n.-g—i ref. lelkész Lukács 16. 2. igékről, azt fejtegetvén milyennek kell lenni egy papnak életében, hogy könnyű legyen számadása halálában ? t. i. buzgónak az igehirdetésében, elsőnek a jó példaadásban és munkásnak, fáradhatlannak az egyház anyagi java gyarapításában is, mint a mely eszköze a szellemi emelkedésnek. Az idvezült nt. férfiú született 1799. september 6-án Küküllőmegyében Bethlen szt. Miklóson, hol atyja ref. lelkész volt. Első oktatását a szülői háznál nyerte hasonnevű édes atyjától. 1806. a n.-enyedi főiskolába vitetett, hol miután tanulói pályáját a tanulmányokból nyert kitűnő érdem fokozattal bevégezte : az ő érdemeit méltányolni tudó tanári kar által — az akkori elnevezés szerint — logices praeceptorrá és contra scribává neveztetett ki. Itt kereste fel őt a jeles készültségü ifjút 1823. a születése e.megyéjében virágzó n.-kendi egyházközség bizalma, meghiván üres papi állomására, mit elfogadott ugyan, de csak 1824-ben foglalt el, ismeretei szélesbitése