Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-02-02 / 5. szám

desen közelebb viszonyban „álló lelkésze irányában. 1848 után, a közös szolgaság-, a hierarchia, bureaucratia és soldatesca uralmának idejében, azon sovány uraság, melyet az absolut hatalom a prot. lelkészi bivatatalnak kölcsönzött és biztosítani akart, épen nem volt oly természetű, hogy a lelkészi tekintélyt a nép szivében emelje; és inkább arra szolgált, hogy a minden nadrágos ember ellen táplált féltékenységét a lelkészre is átvigye. A nép ily hangulata mellett viradt reánk az 1861-iki mozgalom, midőn a nép elvalahára akarata nyilvánítására igazán felszabadittatott, midö'n az isten kegyelméből való parancsolásnak vége szakadván, a hivatalnokok homlokáról egyszerre lefoszlott a hamis nymbus. . Most ott vagyunk, hogy minden rendű és rangú emberre nézve áll a német közmondás: der Mensch gilt so viel in der Welt, als wozu er sicli selbst macht, amennyiben a törvény senkit sem ruház fel azon előjoggal, hogy győzzön küzdelem és uralkodjék érdem nélkül. Ez állapot tehát távol attól, hogy a tekintélyt megszüntetné, inkább azt eszközli, hogy csak az igazi, az érdem alapján nyugvó tekintély uralkodjék a társadalomban. Jól tudom, hogy a nyilvános élethez nem szokott nép itt-ott félre hagyja magát vezettetni, s ideig óráig az üres szájaskodásé a győzelem, — de ez ne agasszon bennünket; mert az igaz érdem utoljára is győz, s akkor annál nagyobb leszen a diadal, minél inkább félre volt vezetve a nép, miután, amit Augustinns az igazságról mond, „veritas premi potest, opprimi non potest," az igaz érdemről is áll. Exodus XVIT. 11-ben a zsidóknak az Amalékiták ellen viselt háborúja alkalmából Mózesről mély jelentőséggel mondatik, hogy „mikor Mózes felemelé kezeit, Izrael vala győzedelmes, mikor pedig leereszté kezeit, Amalék lőn győzedelmessé." Minden időben igy volt; — midőn a Mózesek, a szellem emberei, kezeiket energicus cselekvésre, önzetlen működésre felemelték, mindenkor Isten választott népe volt győzedelmes a társadalomban, s viszont mikor kezeiket henye tétlenségre bocsátották le, az Amalékitáké, a társadalom ellenségeié lett a diadal. S ime a végett sürgetem én az egyházi conferentiák mielőbbi létrehozását, hogy a községi Mózesek és Áronok közös tanácskozásban egymást a helyzet aggasztó voltára figyelmeztetvén, eszközökről és módokról gondoskodjanak, hogy az emberiségi szent javakat illető szellemi működésnek a jelentőség és befolyás azon polcát biztosítsák, mely a valláserkölcsi rend fentartásához okvetlen szükséges és tényleg visszaállitassék a tekintély, mely intézményileg annyira tünedező félben van. Erre nézve pedig nem elegendő a lelkészi hivatalnak pusztán formáit megtartani, az előszabott teendőket pontosan végrehajtani; hanem szükséges minden hatalmunkban álló motívumokat mozgásba hozni, hogy mindazon áldások, melyek a vallásos élő hitnek elmaradhatlan gyümölcsei: nemesb családi élet, mértékletesség, erkölcsi tisztaság, mások szenvedései iránti részvét és a közjóért melegen érdeklődő buzgalom, mint az istennek tetsző szebb emberiségi létnek fő factorai, működésünk folytán nyilvánvalókká tétessenek. Minden tettre szólit: a nemzet érdeke, az egyház érdeke és saját érdekünk, mely hármas érdek nem veszélyeztethetik soha jobban, mint ha azon már-már lábra kapott hiedelem megerősödik és mind közönségesebbé válik, hogy a fenálló egyházi institutio terméketlenné lett és hogy a vallási eszmék folyama kénytelen uj medret ásni magának — ahogy a nazarénusok terjedése azt már tettleg is hirdeti. A sekták alakulása magában véve nem volna baj, mert mindig az elszakadtak erkölcsi megujur lásával jár; de mindenesetre kórállapotjára mutat azon testületnek, melyből a sekta kiválik. A nazarenismus terjedésének sem kormányrendeletek, sem egyházi repressiv rendszabályok gátot vethetni soha sem fognak; ezt mindenki tudhatja, ki a vallások történelmét figyelemmel tanulmányozta; de igen is meg lesz állítva az áradat, mihelyt a hívek az egyházat olyannak tapasztalják, amilyennek Isten rendelete szerint lennie kell: jóltevőjüknek, vigasztalójuknak, testi és lelki boldogságuk leghívebb előmozdítójának. Csak emelkedjünk mi fel, hivatásunk szentségének magaslatára, tükrözzük vissza életünkben azon evangelium örök igazságú elveit, melyre a nazarénusok, mint Magna Chartára hivatkoz-9 *