Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-02-02 / 5. szám

protestánsoknál pedig még azon időkben is, midőn leghűbben ragaszkodtak a confessiókhoz hirdeték: „inkább a katechismus s minden jó könyv vesszen el, semhogy isten szavával egy rangúnak tartassék" (Kemp.) Panaszkodni azonban egy időről sem lehet, mintha a theologusok e fontos kötelességet nem teljesítették volna. Más kérdés azonban, ha magok az értelmezők is értették-e ? Igen természetes, hogy midőn valaki beszédéről előre feltesszük, hogy minden szava három-négy sőt hét különböző értelemmel is bir : ép ugy nem találjuk meg a sok között az egyetlen eredetit, mint midőn — még mielőtt meghallgattuk volna —• előre tudjuk, mit kötelességünk alatta érteni. S bár egyik irány embereitől sem tagadhatjuk meg, hogy e mellékutakon is sok érdemet szereztek az utókor előtt, nem kevés nyelvi és történeti épületanyagot szolgáltatva, melyből egy helyesb irány emberei válogathatnak s építhetnek : de az is tagadhatlan, hogy a biblia helyes megértésének csillaga még egyiknek sem tűnt volt fel, ép ugy nem az apologétáknak mint a támadóknak, kik közül pl. a deisták mind azon bibliai elbeszéléseket, melyeket a józan ész törvényeivel megegyeztetni nem tudtak, megtörtént dolognak tekinték ugyan, de csalási szándékból, szemfényvesztés által véve; a rationalisták pedig az ílyeket igyekeztek természetes uton kimagyarázni. Valóban ily támadásokkal szembe könnyű volt a hagyományos vagy confessionalis értelmet megvédeni. Jó hatás nélkül azonban a támadások sem vonultak el; mint rendesen minden confliktus — s mentől ellentétesebb annál inkább — hatalmas lépéssel segiti elő az emberi szellem fejlődését. Igaz ugyan, hogy minden vallást kivétel nélkül csalásnak nyilvánitának, s a ker. vallást oly alá helyezve, mint csak a lehető legnagyobb önkény engedheté, igyekeztek kimutatni, hogy nem áll magasabb polcon, s nem dicsekedhetik különb eredettel mint a többi; de ez által mégis leszoktatták a ker. apologétákat a dölyfös megvetéstől, mely minden vallást felületes áttekintésre szánandó tévelygésnek bélyegzett; s rászoktatták arra, mit még a ker. vallás ismeretforrásaival tenni nem merészeltek: — hogy legalább más népek szent könyveit és vallását ugy tekintsék mint kinyomatát azon érzelemnek, melyről addig általános vélemény volt, hogy csak felsőbb hatalom által, kívülről — mechanice — önthető a kebelbe, — a vallásos érzelemnek, — s a hitelveket és cselekvényeket pedig, — melyekben az érzelem nyilvánul — mint a vallásos szükséglet kielégítésére szolgáló külső alakokat. Igy, a kik azon céllal fogtak munkához, hogy kimutassák, miszerint minden vallás csaláson alapszik, azok rávezeték az emberiséget azon meggyőződésre, hogy ép ellenkezőleg nem csak a keresztyén hanem a többi vallásoknak is alapja és létrehozója a legbensőbb meggyőződés volt. E meggyőződés képesítette az embert, az őskor vallásos hagyományait illő komolysággal s objectivitással vizsgálni. E modort előbb csak a nem keresztyén valíásokra alkalmazák, — de igen természetes, hogy csakhamar megkísérték a ker. vallási hagyományokat is ily szempontból tárgyalni s legelőször ekkor is azon kérdés merült fel, hogyan állhattak elő azon elbeszélések, melyeket a józan ész és természet már ismert törvényeivel megegyeztetni nem lehet, sőt azokkal ellenkezésben állnak ! Világos, hogy akkor már két megpróbált, de számtalan ellenmondásba s következetlenségbe ütköző modorhoz nem folyamodhattak ; t. i. sem csalásnak nem tekinthették, sem erőszakolt exegesissel természetes uton magyarázni nem igyekeztek; kettő bizonyossá lett, bizonyosságát kimutatták az ellenkezőt bizonyitni akaró támadások; az t. i. hogy az írók teljes jóhiszeműséggel közlék amaz elbeszéléseket, azon tudattal, hogy valósággal megtörtént eseményt adnak elő, s másik az, hogy az elbeszélt esemény ugy a mint előttünk fekszik — természetfeletti csoda. Mindkettőt átlátták, de azért valósággal megtörtént esemény gyanánt elfogadni,reális históriai becset tulajdonítani azoknak ép ugy nem voltak képesek mint korább. — S ez állásponton túlmenni nem isIehetettmindaddig,migatheopneus. tia szigorú felfogásához ragaszkodtak, s mig a bibliát csak azért olvasták, hogy lássák belőle mit kell hinni ? Előbb rá kellett jőni, hogy abban különböző írók munkái foglaltatnak, gyakran különböző szellemben, sőt olykor egymással ellenkezésben; ekkor aztán el kelle esni azon nézetnek is a Bibliáról, mely ezt az első betűtől az utolsóig — a legapróbb részleteket sem véve ki — egy és ugyanazon szellem müvének tartá, a mely szellemnek az írók csak gépiesen engedelmeskedő eszközei voltak. El kellett ismerni a Bibliában foglalt könyvekről is — mint a többi irodalmi művekről az iró egyéni minősége befolyását; s ezt elismerve már, nem tűnt többé idegenszerűnek fel az, hogy — saját hiendőnket kihagyva a játékból — egész objectivitással azt kérdezzük és kutassuk, hogy mit hitt voltaképen ez vagy amaz bibliai könyv irója ?! Ez esetben már nem volt szükség többé — mihelyt a zsidó törvényben, vagy prófétákban sőt akár az apostoli iratokban is valami olyanra találtak, mi a kutató egyéni meggyőződésével ellenkezett, — az írót azonnal ugy tárgyalni, mint allegorizálót vagy csalót. Ha az a célom, hogy az iró meggyőződését tudjam ki, mi ösztönözne vagy jogositna akkor ott, hol az iró és tárgy erre a legkisebb intést sem adja — allegóriát keresni ? s hogyan szabadna csalási szándékot tenni fel arról, kinek szellemében ily vonásokat nem találunk, s ott, hol épen nem tudnánk számot adni magunknak arról, hogy mi célja lett volna aztán a csalásnak ? Valóban ilyesre akkor már nem is volt szükség, volt egy harmadik lehetőség is, mi felvilágosítást nyújthatott, s ez: az iró belső szellemi világa. Ehez fordultak hát, s ebből akarák kimagyarázni a jelenséget, hogy meg nem történhető eseményeket valódilag megtörténteknek tart, s ad elő. Itt két uton járhatni el. •— Egyiken megengedve lényegében az elbeszélt esemény valódiságát, csak a csodás szint távoliták el, állítván, hogy csak az iró gyermekes gondolkozás módja okozá, hogy egy valóban s természetszerint történt eseményt csodá-