Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-01-26 / 4. szám

hazai művészetünk emelésére, bizonyos. Valamiért csak ugy tudunk igazán lelkesedni, ha korán megtanultuk annak igazi becsét. Legbecsesebb régészeti emlékeinket nem kellene többé sok helyütt olyanok rombolásától fél­teni, kik épen azoknak fentartására volnának hivatva. Az értekezés utolsó részét a művészetek ajánlása képezi. En is sietek végezni ismertetésemet, még csak pár percnyi türelmet kérek az olvasótól. E beszéd célja, kimu­tatni a kiválóan klassikusokkal foglalkozó iskolák egyol­dalúságát, s kiemelni, az egyéb tudományok fontosságát. Is­tennek hála! iskoláinkban lejárt a Ratio Educationis kora; de azért az értekezés ránk nézveis igen fontos,s tanügyünk jelenlegi helyzete mellett nagyon megérdemli, hogy a tanügy emberei ismét és ismét átolvassák. Van benne elég, ami gondolkodási anyagul szolgálhat. Mill e beszédben egy útat mutat a helyes mérték feltalálására, de világért sem mondja, hogy más is ne ajánlhatna talán rövidebbet, talán célszerűbbet. A miért a nagy gondolkodó terve előtt kalapot emelhetünk, az azon életbölcseség, mely nem akarja, hogy az egyébként is rövid életet oly tár­gyakkal való foglalkozásban töltsük, melyek sem gya­korlatiak , sem közérdekűek. Mill a közoktatástól azt kí­vánja, hogy közös hasznú, közös érdekű tanulmánytár­gyakat foglaljon magában. Non multa sed multum ! Minden benne legyen, ami az életre tartozik, de semmi haszontalan fölösleges, vagy külön szakba vágó. Mint a levegő közös, legyen egy a tanulmánykészlet, egy a kö­zös kincs, melyet mindenki elsajátítson, melylyel behat­hasson életfeladatának legmélyéig. Neveljetek elsőben embert, müveit embert, s csak azután szaktudóst. Ha ily helyes szempontból fogták volna s fognák fel a közokta­tás feladatát, nem irtóztak volna meg, ezeren meg eze­ren az iskolázástól; nem volt volna a túlságos s mégis egyoldalú tanulásnak annyi szánandó rokkantja; nem keserülték volna sokan azt is, hogy tanultak, mert a ta­noda nevelt volna az életnek, életre való, önállóan gon­dolkodó munkásokat. De a rendszer félszegsége miatt soknak sokáig kellett ismeret-hézagait pótolgatni, mi alatt szakmájában kellő jártasságot szerezvén, belátása alapján a szakot előbbre viheti, s közvetve a nemzeti műveltséget emelheti vala. A mult rendszer positiv vesz­teségei mellett, ez a szakokban való hátramaradás an­nál érzékenyebb negatív veszteség, mert valameddig helyreállítva nem lesz, addig az egyes szakok nem fej­lődhetnek nemzeti alapon. Másik, ugyanezen forrásból eredő baj, hogy a szakerők hiányát nem nagyon érezzük mert hiszen önálló szaktudomány fejlesztésről mi nem so­kat beszélhetünk. Innen az az anomalia, hogy szakem­bereink nem vehetik a mult fonalát kezökbe, hogy azt tovább fonják; hanem, hogy mégis valamely alapon áll­janak, rendesen a külföldi, legtöbbnyire a német szakfér­fiak mellé sorakoznak. Látható ez a philosophiában, theologiában, a tudományoknak majd minden ágában. Óhajtandó, hogy a jelen okuljon a mult hiányain, s igyekezzék saját lábán járni. Figyeljen, mi mondatott nálunk önállóan egyik-másik szakban, s ugy menjen előbbre. A tudományokra is talál a philosoph költő ama mondása : a külföldet ismerni szép ; a hazát ismerni kö­telesség. Igy sem a külföld vak utánzói nem leszünk, sem „sajátunk az ebek közé nem szorul" csak azért, mert valami uj és külföldön termett. Eljött az idő Isten kegyelméből, melyben remélhet­jük, hogy „mindenek megujulnak, s ékesen és jó renddel lesznek." A politikai átalakulásoknak át kell hatni az országoknak egész organismusát. Tanügyünk nem lesz többé acorpus vile, melyen csak ugy experimen­tálgassanak. Iskoláinknak a vis recuperatrix naturae-ra oly szükségök van, mint talán sohasem volt. A megújhodott iskolázás regenerálni fogja az ifjú­ság energiáját is, s maga az ifjúság érezni fogja, hogy ő a nemzet reménysége, szemefénye; hogy minden nagy­szerűre, mire a nemzet hivatva van, neki kell embert szolgáltatni. Törekedjünk mi is nemzetünk szellemi har­cosainak számát a ránk eső illetékkel gyarapítani. Is­merkedjünk meg a legjelesebb eszmékkel, melyek nem­zetünk, s minden idők legnagyobb elméiben fogamzot­tak. Igyekezzünk jókor önmunkásságra szokni, — s tisztába jőni a felöl, hogy minő munka vár ránk az élet­ben. Hazánkat nem ugy szeretjük igazán, ha mindennap tízszer, százszor elmondjuk szóval, Írásban, hogy éljen a haza; hanem ha dolgozik, tesz mindenki tehetsége sze­rint, s lelkiismeretesen megfelel hivatásának. Tetteink­ből fogják látni, hogy élünk, s a haza áll. Felméri Lajos. KÖNYVISMERTETÉS. A lélektan és logika rövid vázlata. Tanitványa számára vezérfo­nalul irta Steiner Sámuel vallás- és bölcsészettanár Késmárkon. Sárospatak 1867. (Ara 1 frt o. é.). Bölcsészeti irodalmunk szegénységét tekintetbe véve, bármely megjelenő munkát — csaknem kivétel nél­kül — örömmel veszünk tudomásul, s minthogy tudjuk, hogy e nemű művek mily szűk olvasókörre vannak szo­rítva hazánkban, soha sem csodáljuk, ha csak iskolai compendiumok kerülnek s még azok is folytonosan m á­sok nyomán, már akár fordítva, akár átdolgozva (melyeknek nagy része, sajnos! — de szinte az előbbi ca­tegoriába volna sorozandó) akár mások bölcsészeti alap­nézetei nyomán szabadon dolgozva. — Az ilyen műveket nálunk nagy elnézéssel szokták fogadni, mintha azt tar­tanák, hogy az egészért — külsőt-belsőt egybe véve — az a német tudós felelős, s már bizonyosan meg is vívta a harcot ellenfeleivel, a ki a könyv címlapján, vagy elősza­vában megemlittetik, mint az iró mestere. Ez a felfogás szembeötlőleg hibás. — En részemről az ilyen más nyo­mán készült munkától nagyon sokkal többet kívánnék, s szigorúbb itélet alá venném, mint az önálló munkákat, mert nemcsak az igaz, hogy egy nagy, a gondolatvilág­ban szinte rendülést okozó munka nagy kitűnőségei mel­lett még igen nagy fogyatkozásokat is elnézhetünk, el-

Next

/
Thumbnails
Contents