Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-26 / 4. szám
Naesby mellett a nemzet seregétől megverettetve Cromvell izgatására 1648-ban a Witehali palota előtt Európa szemeláttára lenyakasztatott. Fia, a buja és tékozló 2-ik Károly s utána 2-dik Jakab az előtte valónak hibájába esvén, minden már törvénynyel is megerősített egyház és polgári intézményeket romba dönteni akarván, a királyi hatalom túl kiterjesztéseivel, melyek védelmére oraniai Vilmos felhivatott, kinek az angolországi örömkiáltása közt történt megérkezésével Jakab az országot elhagyni kénytelenitetvén, nemzetsége — a Stuart ház — örökösen száműzetett. Ily sok rosz és szerencsétlenség következtében, mind Angliában, mind pedig külföldi birtokaiban a ref. vallás, nem terjeszthetvén háborithatatlanul áldásait, nem csuda, ha hívei számra nézve nemcsak hogy nem nőttek, hanem inkább kevesedtek! Nagy befolyással voltak harmadszor a protestáns egyház hívei megfogyását illetőleg: a 17 —18-dik században történt üldözések, melyek Angliában a puskaporos összeesküvéssel 1605-ben, Franciaországban pedig 1610-ben május 14-kén IV. Henrik meggyilkolásával vették kezdetüket. Katisbej Róbert ugyan is és Garnet Henrik jesuiták és társaik, az egész királyi családot, sőt az egész országos főrendeket — azon palotával együtt, melyben a parlament együtt ülve tanácskozott az ország ügyes bajos dolgai felett, puskaporral — melyet nagy mennyiségben a palota alá ástak — akarták felvetetni, mely istentelenség azonban a gondviselés utai folytán, napfényre derülvén, a bűnösök elvették méltán büntetésüket, kik eaen hallatlan merényben résztvettek. (Folytatjuk.) I S K 0J^A Ü G Y. Beköszöntő beszéd, melylyel Mill Stuart mait évben rektori székét elfoglalta, a sz. andrewsi egyetemen. (Vége.) Nemcsak a költészet, de a festészet és szobrászat is hasonlóan mély benyomást tesz minden, természettől fogva, finomabb s nálunknál gyakorlottabb érzéki* nemzetre. Hihető-e, hogy a nagy olasz festőket koruk legnagyobb emberei közé sorozták volna, ha müveik szoba* díszítésnél egyébre valók nem voltak volna? Az idvezitő születését és halálát; a szent szüzet és egyéb szenteket ábrázoló festményeik éberségben tartották honfiaiknak nem csak önfeláldozó, de minden magasabb érzelmeit ; nekünk hidegebb vérű északiaknak csak ugy lehet megközelítő fogalmunk a művészet hatalmáról, ha egy Haendel oratóriumára figyelünk, vagy egy góth főtemplom nagyszerűségében gyönyörködni tudunk. Egy fensőbb rend szépségének puszta szemlélése nem kis mértékben emeli a jellemet. A festői tájékok hatalma megfejtei a művészet hatásának. Nincs fogékonyság abban, ki a természeti szépség magasabb Összhangjának láttára, legalább percnyire, nem emelkedik az emberi kicsinségen túl, 8 nem érzi, hogy a nemesebb örömökkel szemben, érdeklődésünknek minden tárgya silánysággá törpül. Bármi legyen élethivatásunk, sohase hanyagoljuk el a szép iránti fogékonyságot; sőt keressük az alkalmat, hol azt gyakorolhassuk. Mentül prózaibb rendes foglalkozásunk, annál szükségesebb fentartani lelkünk magasabb hangulatát, az érzés és gondolat műveltebb regióinak mentül gyakoribb látogatása által. Ott minden mű aránylag méltónak látszik arra a végre, amire készült; ott megtanuljuk, hogy a legigénytelenebb mű is igazán becses, ha a lélek teljességéből van kidolgozva. Aztán a jóság és a szépnek müvelése közt van bizonyos rokonság, ha t. i. a szépet valódilag s nem vaktában műveljük. Aki a szépet tanulmányozta, ha tetőtől talpig becsületes ember, valósítani is kívánja saját életében; törekvéseinek eszményképe pedig a tökéletes emberi jellem lesz. Találóan, bár sokaktól félreértve, mondja Goethe, hogy a szép nagyobb az Istennél; mert magában foglalja Istent s még ad hozzá valamit. A z a tökéletes Isten, kiállítva irindazon melléktökélyekkel, melyek bevégzetté és teljessé teszik. A tökély folytonos szemlélése miatt — és épen ez egyik eredménye a müvészetkedvelésnek — megkívánjuk minden emberi műtől, hogy az lehető leghibátlanabb legyen, s kérlelhetlenek leszünk enmagunk, vagy munkánkban tapasztalt minden hiány iránt. Az emberi munkásságnak egy köre sem áll oly közel a tökélyhez, mint a művészeté. Egyebütt minden dolognál beérjük, s bátran tehetjük, ha annyira kitűnő, mennyire nézetünk szerint tárgya megérdemli: ámde a művészetben a tökély maga a tárgy. Ha a művészetet meg kellene határoznom, hajlandó volnék oly törekvésnek nevezni, mely a tökéiy megvalósítását célozza. Hiszen ha kézmüven látjuk is oly törekvés nyomát, mely arra mutat, hogy a mester nem csupán célszerűen, hanem a lehető legtökéletesebben kívánta eléállitani, azt mondjuk : ugy dolgozott mint egy művész. A művészet, ha igazában, s nemcsak tapasztalatilag műveljük, arra késztet, hogy az örökkön-örökké élő eszmei szépségre törekedjünk, bár soha el nem érhetjük. E gondolat soha sem enged megelégednünk azon tökéletlenséggel, melyben élünk és mozgunk, s arra késztet, hogy minden cselekedetünket, mindenek fölött pedig jellemünket s életünket lehetőleg eszményítsük. Eddig tart sajátképen Mill beszéde. Végül atyai intések helyett, röviden körvonalozza hasznait egy jól végzett egyetemi folyamnak. Az ifjú tisztába jő az élet magasabb érdekeivel; a nehezebb tárgyak mélyére hatolás nehéz fegyverzete lesz a jó és rosz között soha meg nem szűnő tusára} könnyen fog elbánhatni a természet és társadalom nyújtotta nagy feladatok megoldásával. Ezen útravalóval bátran hozzáfoghat akárki az élethez, s ha egyszer a kezdet nehézségein túl van, a többi gyönyörűség. Az élet legelfoglaltabb éveiben is fejleni, gyarapodni fog elméje az öngondolkodás és a napi tapaszta-