Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-06-07 / 23. szám

solt beszédében indokolta azt. Dr. Bonar egyike a free church képzettebb embereinek, a mellett buzgó, lelkismeretes pap, hanem mint szónok nem rokonszenves egyéniség. Kétségkívül nem közönséges ember, csak egy pillantást kell vetni arcára és szemeire, hogy az ember a benne rejlő erős energiáról bizonyos legyen. ErÖs, tiszta hangon beszélt, keverve sok álpathoszszal. Egész lényében volt valami kihívó a mint ott állt az asztal mellett, olykor éles, átható tekintetét a közönség felé fordítva, vagy egy sikerültebb vágás után — mig a tetszés zaj tartott — arcát és szakállát simogatva, elégült fél mosolylyal. Azt igyekvék különösen bebizonyítani, hogy az államsegély elfogadása csakugyan lényeges elve az egyháznak (s mint ilyen nyilt kérdés tárgya nem lehet); s e bebizonyításban azon fegyvert használta legnagyobb hatással, a mely fegyver használata szokásban van ugyan minden közügyi vitánál, a pillanatra biztosítja a tapsokat (csak nem rég a mi országgyűlésünkön is széltire használtattot jobb ée bal felől egyiránt), de mely azt hiszem mindig csak az ügy gyengeségét mutatja, a melyet nem lehet más fegyverrel védelmezni. Az ellenfél vezéreinek más időben és más viszonyok közt elmondott szavait olvasta saját fejökre. Ezelőtt mintegy 30 évvel volt a skót államegyháznak több éveken át tartott erős harca az un. presbyteri egyházzal, épen az államsegély kérdése fölött. A híres voluntary controversyt mindenki ismeri Skóthonban. A vitában — mind rendesen szokott történni; mind a két fél túlságba ment. Az un. presbyteri egyház azt állitá, hogy az egyháznak bármikor és bármi segélyt elfogadni az államtól, egyenesen bün s az államnak nincs joga még ahoz sem, hogy az egyház javát előmozdítsa. Ennek ellenében a másik egyház az államsegély elfogadását és szükségességét egyenesen az egyház megkülönböztető lényeges elvévé emelte. Egyik mint másik állítás igy túlságba vive — nézetem szerint absurdum. E korszakban részt vettek az akkori államegyház legkitűnőbb férfiai jóformán valamennyien, s ugyanezen emberek néhány év múlva az államegyházból kiszakadt free churchnek nemcsak tagjaivá, hanem épen alapitóivá, az elszakadás eszközlőivé lettek. S most ugyancsak ezeknek legnagyobb része — inkább mondhatom, hogy természetesen, mint sajátos véletlen által — az unió párthoz tartozik, s épen maga a két lelkész vezető is, vezetők voltak 30 év óta minden nagyobb mozgalomnál. Hanem az a 30 év nagy idö, s nemcsak a viszonyokon, hanem az embereken is sokat változtatott. E változást a kisebbség nem is késett sehol felhasználni, s a jelen esetben — azt hiszem — különösen igaztalanul. Dr. Bonár után a free college egyik tanára emelkedett fel, a szabályok szerint pártolni az indítványt, hogy az tárgyalható legyen. Az ő beszéde is tartott vagy másfél óráig. Dr. Buchanan még az államegyházban egyike volt a legjobb szónokoknak. Az volt a free churchben is. Azonban az idő megrongálja az embert, s iskolai fölolvasása most már véghetetlen egyhangú és unalmas. S épen azért igen nagy volt meglepetésem, a mint ott a megtört ősz embert gyöngyörü szónoklattal beszélni hallám. Oly szép volt nézni azt a nagy, magos, szelid arcú alakot, a mint egy kissé meghajolva beszéít, ágáló keze reszketett a kor erőtlensége miatt, az érzelem mélységétől áthatott szó befúrta magát a szikig, hogy a pillanat hatása alatt, ha más párthoz tartoztál is, tapsolnod kellett. „Nem szólok egyetlen szót ad miserícordiam, nem még csak ad verecundiam sem — végzé beszédét — elégnek tartom csak annyit mondani, hogy azok, a kik egy szakadáson már keresztül mentek, remélhetik, hogy elég erősek lesznek keresztül menni egy másodikon, ha a gondviselés ügy akarja védelmében azon elveknek, a melyekért egyszer már szenvedtek." E két szónok — végtelenül különböző egymástól — tartalomban és modorban, mondhatni, képviselője volt az oppositio összes erejének. Éles megtámadás, elvtagadás vádja az unionisták ellen, s az érzelemre való erős és gyakori hivatkozás — ezek voltak az oppositio szónoklatainak elemei. Végre az uniópártra került a szólás sora. Dr. Brown olvasá fel indítványát, hogy amennyiben a megkezdett uniói munkálatok félbeszakítására nem mutatkozik semmi szükség, a presbytery felkéri a nagy gyűlést a munkálatok bevégzésének eszközlésre, szükséges tekintettel az egyház elveire s arra, hogy az egyháznak elég idő adassék mindenik kérdés felett megfontolva határozni, — s indokolta azt egy hosszú beszéddel, de a melynek gyenge hangjával nem tudott hatást adni. A gyűlés figyelme kezdett kifáradni, s csak még az indítványt pártoló elder rövid, eleven beszédét várták végig aztán, minthogy már 5 óra elmúlt — mentek haza ebédelni. Hét órakor ismét együtt voltak, s a közvevitő párt nevében mr. Macken zie nyujtá be indítványát, mely szerint tekintettel az unió szükséges voltára, de másfelől az egyház békéjére is, kéressék meg a nagy gyűlés oly intézkedések tételére, a melyek az egyház békéjét helyre állítsák, — másfelől elég időt adjanak az egyes pontok fölötti megfontolt elhatározásra. Még egy indítvány jött fel, de minthogy az csak dr. Bonáré volt más alakban, egypár erős vágást kapott a vita folyama alatt, a szavazásnál egyszerűen mellőztetett. Az esteli ülésre feljött dr. Candlish is, a közönség nagy tapsa közt nyomulva be helyére, s egyikét tartá a nap leghatásosabb beszédeinek. De hogy is szólhatna dr. CandTisch hatás nélkül? neve népszerűségét nem számítva, hangjában az érzelem és indulat oly ereje szól, hogy szinte látja az ember mint szakad ki a szónok lelkéből a szó, hogy a hallgatókéban százszorosan foglalja el helyét. Ez tette nagy szónokká a különben igénytelen kinézetű, alacsony embert, a kinek csak égö villogó? szemei árulják el a szellem emberét, „orvosi rendelet ellenére vagyok itt; kezdé mély, szakgatott hangon; Eljöttem mert nem szeretném, ha nevem kimaradna ez ülés férfiainak sorából, ha az én bizonyságtételem hiányoznék a többi közül. Tiltakozom, határozottan tiltakozom a rémuralom ellen, amely alatt mi most tanácskozunk. Azon testvéreink, kik minket ujszakadással fenyegetnek, tudják nagyon