Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-05-24 / 21. szám

egy államban élni a jezsuitákkal s a concordatum hőseivel, e nagyon is túlbuzgó katholikusokkal. Ha saját hazánkban tekintünk szét, hasonlóul nagy különbséget látunk a régi s a mai idők között. Van ugyan még elég panaszunk a tényleges állapot ellen, rajtunk fekszik még több rendbeli örökölt jogtalanság terhe, de elvben már oda értek a dolgok — miként e lapokban is (Béke-e vagy fegyverszünet? cim alatt) fejtegettetett—, miszerint biztos reményünk lehet, hogy a százados jogtalanságok valahára elenyésznek. Sőt tényleg is nem csekély különbség van a korábbi évek s a jelen között. Nemrég ideje annak, hogy az ellentáborból szórhatták a leggonoszabb vádakat, rágalmakat vallásunk, egyházunk ellen, reánk pedig a lap- vagy könyvlefoglalás várakozott, ha a katholica egyház gyengéiről akár a múltra, akár a jelenre vonatkozólag a fátyolt hacsak szeliden is félrelebbentettük. És im most magának az anyaszentegyháznak fiai versenyeznek egymással, hogy minél kirivóbb hangon kikiabálják ország világnak a kath. egyház némely intézményeinek fonákságát, a kor szellemével ellenkező irányát, hogy megboszulják azon zsarnokságot, melyet a pápák, jezsuiták, és némely lelketlen főpapok hajdan vagy a közelmúltban az emberiségen s híveiken gyakoroltak; versenyeznek egymással, hogy minél apróbbra széttörjék a tudatlanság és szolgaság azon vasbékóit, mely a népeket a józan felvilágosultság, szabadság ösvényén való haladásban annyira gátolta, s mely ellen mi protestánsok 300 év óta oly ernyedetlenül küzdöttünk. Nagy változások ezek! Nagyszerű átalakulása a kor szellemének! Ti lelkes, de sok szenvedést átélt confessorai háromszáz éves protestáns egyházunknak, ti halálra üldözött vértanúi az I. Lipót, Károly s Mária Terézia alatti korszakoknak, mit nem adnátok, ha csak kis időre is viszszatérve, széttekinthetnétek a mai nap szellemi küzdelmei között! Egy futó pillanat kárpótolna évtizedes szenvedésteikért. De talán méltán örvendhetünk mi is, méltán doboghat keblünk, nem ugyan mintha talán már megnyertük volna mindazt, ami jogosan bennünket megillet, nem is talán a káröröm nemtelen érzetétől, de igen is azon tudattól, hogy im újra fényes bizonyságot nyertünk a felől, hogy a jog és igazság, ha hosszas küzdelmek, véres áldozatok után is, de csakugyan diadalmaskodik, hogy az emberiség fejlődését lehet ugyan akadályozni, rövidebb hosszabb időre visszafojtani, de véglegesen meggátolni nem. Isten a kövekből is képes Ábrahámnak fiakat támasztani : a jog és igazság leglelkesebb harcosai sokszor azon táborból állanak elő, melyet annak eltiprására akartak felvértezni. Magasztaltassák az Úr neve!! Van azonban eme főbb vonásokban rajzolt képnek egy más oldala is, és főként erre óhajtanám a t. olvasók figyelmét irányozni. A küzdelmeknek, történjenek azok akár az anyagi, akár a szellemi téren, természetében fekszik, hogy az abban résztvevők, ha a küzdelem egész szenvedélylyel folyik, homlokegyenest állnak egymással, egészen ellentétes iránynak törnek, vagyis az egyik íél egyik túlság, a másik fél másik túlság felé gravitál. Es igen gyakran megtörténik, hogy a legnemesebb érdekből indított harc, csaknem oly roszat eredményezett, mint eredményezett volna azon visszaélés vagy jogtalanság, a mely ellen a harc inditatott. Különösen gazdag tanúságot nyújt e tekintetben nemzetünknek ugy hajdani, mint ujabb történelme. P. o. a szabadságára féltékeny nemzet kemény harcot indit a középkor utolsó pár századában a királyi zsarnokság ellen, és a különben nemes törekvésű, de szenvedélylyel vívott harc végeredménye az lett, hogy a királyi hatalom teljesen megzsibbasztatván, az oligarchia teljesen kifejlődvén, bekövetkezett a mohácsi vész, és a nemzetnek háromszáz éves nyomorúsága. Avagy midőn II. József idejében, és azóta többször egész az ujabb időkig végveszélylyel fenyegette nyelvünket, nemzetiségünket, alkotmányunkat a németül beszélő s parancsoló kormány: harcra, már hol activ, hol passiv harcra kelt minden nemesebb érzésű magyar, és eme legszentebb jogainkért folytatott nemes harc részint az ellenfél erőszakossága, részint saját hevünk folytán oda nőtte ki magát, hogy a küzdőknek egy jó része ellensége lett mind annak, a mi német, sőt csaknem ellensége az egész germán műveltségnek, alig helyrehozható szellemi kárára hazánknak, nemzetünknek. Ilyesféléket tapasztalva már, kérdem nincs-e egyrészről ok az aggodalomra is, ama fentebb érintett, sok tekintetben örvendetes változásában