Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-03-29 / 13. szám

ujabb nemzedéket elvezette a határig, ez az ő érdeme maradt, — s hogy ő nem követheté, sőt még „az ő népének" is útját akarná állani — ezt ezt tartsuk a még benne élő „régi ember" a hagyományos theologia hatalma befolyásának! 3. A felébredt bölcseimi élet. Kritikai irány. 1844. évben két ifjú tudós : Van Oosterzee és Doedes (Heringa tanítványi) uj folyóiratra hirdetnek előfizetést: „Jaarboeken van wetenschapelijke Theologie" = A tudományos theol. évkönyvei ! Ez kellett, ennek volt még híjával a holland theologia, mert minden folyóirat csak a „mívelt közönség" számára volt szerkesztve, melyekben theol. kérdések tudományos megvitatásáról szó sem lehetett. Vágygyal nézett hát mindenki az uj jelenség elébe,— várakozásukat jóval túlhaladta az eredmény. Lelkesedéssel, vagy aggodalommal, de egyformán meglepetve olvasá mindenki Oosterzee első cikkeit, melyekben az addig divatos apologetikai modorokat veszi kritika alá s itéli el: „Nem a csodákból és jövendölésekből kimutatandó a ker. vallás igaz volta, nem is az irás egyes nyilatkozataiból a sz. lélek az, mely saját szivünkben bizonyságot tesz a felől, hogy a ker. vallás az igaz vallás." Ez jól volt mondva. — Ifjúi tűzzel s lelkesedéssel cáfolja a régibb methodusokat, mig a sz. lélek saját szivünkben tett tanúbizonyságát oly döntő erejűnek tartja, miszerint nem vonakodik kimondani, hogy csak az érzékiekhez tapadt kebel kivánhat ezenkivül még külső jeleket is, s a belső bizonyságtételben csak a hitetlen nem részesülhet" Oosterzee fellépése hatását csak ugy képzelhetjük el, ha meggondoljuk, hogy a kérdés: „ Mi által igazolja a ker. vallás igaz voltát?" már évtizedek óta első helyen foglalkoztatá a külföldi s főleg holland theologusokat, s hogy még pár évtized előtt a hágai társulatnak igy irtak: „én előttem áll vagy esik a ker. vallás igaz volta a csodákkal!" Valóban Oosterzee a szeg fejére ütött. S ki merne ellene mondani, ki akarná az érzékiség vagy hitetlenség vádját vonni magára ? ? Ez időtájban adta volt magát egész szenvedélylyel a theol. tanulására egy fiatal jogász Leydában, azon céllal, hogy egyik kedvenc tanárát, ki a keresztyénséggel nyíltan szakitott volt, annak újra megnyerje : kinek jött volna hát inkább ad aptum az ujabb apologetikai modor ? S im, még egy év sem telik le, s a jogász — Opzoomer — terjedelmes birálatban fejti fel, miszerint Oosterzee apológiája „a tapasztalat bizonysága szerint nem kielégítő" „Mégis csak nem lehet kielégítő erejű bizonyítványnak tartani azt, — irja Opzoomer — melynek sem a hitetlenre, sem azon keresztyénre nézve, kit kétely szállt meg — nincs ereje, s csak annál érvényes, ki épen nem kételkedik" „Megkülönböztetendők : vallásos igazság és históriai alak, melyben ez igazság reánk szállt, más szavakkal : a vallás eszméi és a keresztyénség tényei. — Az első igenis, saját keblünkben igazolja magát, utóbbihoz pedig a históriai bizonyítás ép ugy szükséges, mint bármely más eseményhez" „A história tényeit nem igazolhatni az érzéssel, ki érzi p. hogy Hannibal átkelt volt az Alpokon ?* Ez utóbbi megjegyzésekből látható, miszerint Opzoomer nem abba helyezi Oosterzee rendszere hiányát, hogy a vallás igazságait mint utolsó alapra, a belső meggyőződésre utalá — hanem hogy a belső meggyőződés döntő erejét oly dolgokra is kiterjeszté, melyek felett ez csak ugy hozhat ítéletet, mint p. a felett, hogy átkelt-e valóban Hannibal az alpokon ? — Két ifjú ember állván a küzdtéren, a replika és duplika igen természetesen nem maradhatott el, s a hangot, melyen folyt, sem nevezhetnők a tudományos vitatkozás példányképének. Végre Oosterzee hátrálót futt, s meg sem állott, mig el nem jutott azon hitalapra, melyen teljesen védve van a tudomány minden támadásai ellen, s melyről minden ez egyházi tantételekkel ellenkező nézet, mint „hitetlenség" utasittatik viszsza. — Pár év múlva kimondá a „deleatur"-t minden addigi irataira — „igen", — irja Scholten dogmatikája bírálatában — „percig alattam is ingadozott a fold (a „subjectivismus" álláspontján) ; de önmegfeszités s belső harc után megtaláltam az objebtiv hitalapot s most szilárdul (— ez természetes —) és szabadon (!) érzem magam, mit eddig nem ismerék !" — A haladás eszméje Oosterzeeben egyik legtehetségesebb s képzettebb bajnokát veszté el. — Kedvezőbb kimenetele lett azon tollharcnak, mit Opzoomer Scholtennel folytatott. Az olvasó tudja, hogyan van összekötve Scholten nevével már mintegy 20 év óta — a theol. tudományok minden mozzanata Hollandban, valamint azt is, hogy Scholten álláspontját változtatta, sőt mint némelyek állítják többször is, mit ellenfelei — legtöbbször képtelenek lévén egyébre — nem is mulasztanak el naponként szemére vetni. Hogy Scholten most nem az, mint 30 év előtt volt, ez nagyon természetes s csak dicséretére válhatik. Valóban különös is volna egyetemi tanártól azt kivánni, hogy munkás élte alkonyán se dicsekedhessék különb nézetekkel mint első ifjúságában, főleg ha az az ifjúság oly korszakba esett, milyen volt Hollandban a fenebb rajzolt. Hogy változott, nagyon sokat változott, az igaz, s meggyalázónak, ugy hiszem, még azt sem tarthatnék, ha egészen megváltozott volna. Ez eset azonban nem áll. Változással jogosan vádolhatják, mert hisz fejlődés nem lehet változás nélkül, — de következetlenséggel nem. Nem célom, s itt nincs is tere, rpologiát irni Scholten mellett, de tudományos pályájáról pár jellemzőbb körülmény felmutatását elég érdekesnek s tanulságosnak tartom. Utrechtban V. Heusde és Heringa keze alatt végezte tanulmányait. Ezek közül egyiktől sem sajátíthatott volna senki határozott nézeteket; az utolsó philosoph, kiről tudomást vettek — Plató volt, Plató rendszerét s világnézletét sajátitá el Scholten is. Tudjuk, hogy a ker. dogmák formálódásánál, mily nagy szerepet játszott a plátói philosophia s igy mi természetesebb, mint hogy e dogmák szellemével s alakjával is, azok békülhetnek ki legkönnyebben , kik magok is Plató világnézletében élnek. Igen természetes,