Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-02-16 / 7. szám

Bizonyára Coccejus azon egyéniség, ki a legjelentékenyebb helyet foglalja el Hollandban, nemcsak atheol. tudományok, hanem az egyház külső történetében és a nép vallásos életében is. Egy századig nyúló heves harc kezdődik meg vele a tudomány terén, az egyházban és a hívek között. Ez mentsen ki, ha kissé tovább foglalkozunk ismertetésével, mint e rövid vázlatban várható lett volna. (szül. 1603 Brémában 1636, tanárrá lett Franekerben, 1670 Leydában ; +1669.). Hogy dogmatikai elvek, s bibliamagyarázati modor szoros, elválhatlan összeköttetésben állnak, ez annyira természetes, hogy valamely theologusról ezt mondani : „Bibliatanulmánya dogmatikai nézeteit s ezek exegesise modorát határoztak meg/' majdnem egy értelműnek tűnhetik fel pl. ezen állítással: „X.-nek életmódja és gazdagodása egymásra kölcsönös befolyással voltak." De C< ccejusnál ez általános tulajdon valami oly sajátságos módon jelenkezik, mely az általánost a legsajátságosabb jellemzővé teszi. — Tanuló és tanár korában is az ó-test. nyelve és exegesise rendkívül el volt hanyagolva. E korból való amaz ismeretes adoma egy gröningai tanárról, ki egy hallgatónak tartá ki az órát, igy okoskodván : „Tres faciunt collegium, Ego, Tu Domine, et Deus, ergo ad rem 1" Coccejushoz irja egy barátja: „Utrechtben meglátogattam a zsidó exegesis tanárának óráját et vidi vivam imaginem Baptistae, qui fűit vox clamans in deserto." Coccejus élte feladásául tűzte ki, hogy e szomorú bajon segítsen. A héber nyelv megtanulására minden akkor ajánlkozó forrást nagy buzgósággal felhasználván, annak ismeretét oly magasra vitte, mint előtte s utánna is sokáig senki. Erről tanúskodnak szótárai (kisebb és nagyobb), melyek csaknem az ujabb időkig általános használatnak örvendettek. Halála előtt kevéssel méltán teheté ezen vallomást „nihil pulchrius novi, nihil magis salutare, quam Verbis Dei considerandis emori." — E szenvedélylyel űzött bibliatanulmány megtermé gyümölcsét, , mert megtanulta a Bibliát egészében s összefüggésében ismerni. Mint Bekker (1734) irja „látva mint élnek viszsza a ref. theologusok a Bibliával, midőn egyes helyeket összefüggésökböl kiszakítva hoznak fel : ugy vélte, hogy ideje a sz. irás fonalát elejétől végig követni, miből okvetlen sok helyen más értelem kellett hogy kijöjjön mint eddig." Ez igen természetes. Az önmagokban legbevégzettebbnek látszó mondatok, eszmék is gyakran egészen más világításban tűnnek fel, ha azt is megvizsgáljuk, hogy mikor, ki által, minő körülmények között, mely célból mondattak, s jelentésűket a megelőzőkkel és következőkkel összefüggésben vizsgáljuk. Mennyivel inkább a Bibliában, hol minden egyes mondatot, a legbevégzetlenebbet is oly oraculumnak tekintették, mely az isteni igazságok egész sorát foglalja magában. Látható hogy ily elvek mellett az exegeta célja nem az volt, hogy ^'magyarázza az író gondolatát, hanem hogy öe/emagyarázzon mentül többet. — S vájjon Coc. ment volt-e e hibától? Ha „igennel" felelnénk, ugy azok is, kik róla keveset hallottak, készen volnának a cáfolattal. Hisz Coc. egyike a legroszabb hírű exegetáknak, rosz hirét ép azon elve költötte, hogy „minden helyen a szók annyit jelentenek, amennyit csak jelenthetnek," s ma már alig ismeretes egyébről, mint e nevetséges elvéről. — E rosz hirbe azonban csak ellenei ráfogása s követői túlcsapongása hozta. Halljuk őt: „minden helyről el kell fogadni, hogy azt jelenti, mit leginkább alkalmas jelenteni a beszéd összefüggésében (integra oratione), s ha azon értelmet megtaláltuk, mely az irás többi része, a kegyelem titkának analógiája szerint, összefüggésben a megelőzőkkel és következőkkel a szavakban fekhetik, azt kell kimagyarázni, s többet hozzá adni nem szabad." Ebben, pár sikamlós elv mellett egy fontos igazság van kimondva az aphoristicus szétdaraboló magyarázati móddal szemben. Ne feledjük tehát, hogy ama veszélyes elv mellett „a szók annyit jelentenek mennyit jelenthetnek" ott áll „in integra oratione," s igy kifejezve ma is aláírható. Kovács Ödön. (Folytatjuk.) I S k OJ^A ti f, Y. Vélemény a köznevelés s tanítás terén különösen a gymnasiumi négy alsó osztályra vonatkozólag. (Folytatás.) De nemcsak a gyermekek fegyelemben tartása javasolja ezt, hanem erősen szól e mellett az is, hogy ekkor a kevesebb szorgalmú tanár is kényszerítve lenne arra hogy a reábízott növendékek képzésére minden erejét s tehetségét fordítsa, hiszen akkor becsülete is szóban forogna, de még sokkal több öröme lenne növendékeiben, mert akkor ugy tekinthetné azokat mint saját teremtményeit ; mindegyik növendéke tükre lenne szorgalmának, eleje lenne véve annak, hogy egyik tanár a másikra hárítaná a növendékek hátramaradását, eleje lenne véve az ebből származó súrlódásoknak, mik hogy vannak s ebből származnak s hogy ezek mennyire mételyezik meg nemcsak az egymás, de a tanár és tanitvány közti viszonyt is, nem célom fejtegetni, mindenkinek saját Ítéletére bizom. Továbbá, én nem állitom, de minthogy mégis megtörténhetik: s miután a szakrendszer mellett, csak bizonyos tudományokkal foglalkozik a tanár a többiekben kevés vagy kevesebb jártassággal bir, s mégis megtörténhetik, hogy egyszer-másszor valamelyik tanitvány épen abból találna kérdést tenni: elhallgattatja, vagy megmondja hogy nem tudom ? mi lesz az eredmény, az, hogy a mindenre hajlandó fürkésző gyermeki ész bírálgatni kezdi tanárait, kiválasztja nézete szerint a tudósokat, jókat s a többi iránt megvonja még a tiszteletet is ; csekély dolognak látszik ez, de gyermekkel szemben nagy horderejű. Szóval én mind a növendékek, mind a tanárokra nézve célravezetőbbnek tartom azt, hogy a négy alsóosztályban (kezdve az elsőn egy-egy tanár vezesse föl a negyedikig) egy-egy tanár tanítson, még pedig ugy, hogy az a növendékeivel együtt haladjon föl-14