Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-02-16 / 7. szám
természetesen a szabadelvük a népre és rendekre, a régi védői pedig az uralkodóra támaszkodván. Az e közben meghalt Arminius (-{-1609) helyébe egyik legjelesb követője Vorstius választatott tanárul, s Gomarus helyébe, ki e felett megboszankodva hivataláról lemondott, az orthodox Polyander, és Arminius hires követője Episeopius hivatott meg. E szerencsés előjelekben bizva, s különben is hogy az ellenpárt folyton szaporodó ráfogásai ellen magukat tisztázzák, 1610-ben benyujták ismeretes remonstratiojukat. 1618-ban az e közben megváltozott érzelmű fejedelem (Móric) a remonstrálók fejeit fogságra vettette, s ugyan ez évben összeült a hires dordrechti zsinat. A remonstratio öt pontját kárhoztatták, az igaztant megállították, a supralapsarismusnak egy kis módosításával. — Több mint kétszáz pap, ki nem irta alá a dordrechti határozatokat bebőrtönöztetett, vagy száműzetett, s Móric életében a remonstransok nyíltan nem jöhetének össze istenitiszteletre. 1630-ban engedelmet nyertek, hogy templomokat épitsenek, s már 1634-ben Episeopius megnyitá seminariumokat 1621-ben egy confessiót készítettek ugyan, de azon hangsúlyozott kifejezéssel, hogy annak sohasem szabad megkötő hatalomnak lenni. Igy a Calvinista orthodoxia korában a kis remonstrans felekezet a szabad theologiai és humánus fejlődés nevelő iskolája, s a türelem protestáns elvének első terjesztője lett. Itt találtak menedéket a papismus és ref. orthodoxia üldözöttéi , s a legelső szabad tudományos fejlődés, főleg a Bibliatanulmány terén ennek kebeléből indult ki. Ez igen természetes, mert a confessiók megkötő erejüket elvesztvén, ilyet csak a szentírásnak tulajdonítottak, melynek magyarázatára ép ezért nagy fáradságot fordítottak, nem kevesebb talentummal. Már csak azért is szabadabb szellemben működhettek, hogy magukat tantételeiket sem tárták mind hit tárgyainak ; az erkölcsi törvényeknek és a gyakorlati kegyességnek engedtek főszerepet, s hit tárgyaiul csak az ezekre vonatkozó dogmákat fogadák el, mig minden oly dogmát, mely a kegyeseket elválasztja, helytelennek Ítéltek; „Haec est glória remonstrantium — — hic limes, hic terminus dogmatum neminem pium excludere" mondja Episeopius. A valódi kegyesség igaz táplálékának ugyan a Bibliát nézték, de ennek könyveiről mégis elismerték, hogy különböző időkben, különböző idők szükséglete szerint írattak, tehát nem alkotnak egyet, s kánonba nem inspiratio, hanem emberi consensus folytán foglaltattak. Limborch elismeri ugyan az inspiratiot, de nem oly szoros értelemben, hogy az írók ne tévedhettek volna ; az isteni kijelentés nemcsak a Bibliára szorítkozik, hanem ennek kifolyása maga az emberi értelem is ; isten egyik kijelentése nem ellenkezhetik a másikkal, „non destruit rationem, sed confirmat." Igy nem bámulhatunk, ha e szabadabb elvek emberei közül látjuk kiválni azon kor három legjelesb exegetáját, kiknek müveit még ma is oly céllal üthetjük fel, hogy tanuljunk belőlök ; mig azokét, kik a confessio hatalma alatt írtak, ha épen a bibliatanulmány történetét nem írjuk, bátran használatlanul hagyhatjuk. E három Hugó Grrotius, Clericus, és Wetstein. *) Ma már a remonstransok nincsenek többen 5—6 ezernél, s nehéz lenne meghatározni, miben különböznek a többi reformátusoktól. Annyi igaz, hogy ugyanazon felekezet tagjai között sokkal nagyobb különbség létezik, mint a két felekezet, mint felekezet között. Mily haladás harmadfél század alatt! Az eszme, mely akkor egy kicsiny, üldözött felekezet keblében lelte menhelyét, ma a mívelt keresztyén világnak, legalább protestáns felének kincsévé vált. Bátran elmondhatjuk, hogy a keresztyén szeretet és felvilágosultabb szellem ma már belátta, hogy az egységet nem a dogmákban kell keresni, melyekben mindig különbség létezett, hanem a keresztyéni életben, melynek alapja a Krisztussal való szellemi közösség, *) II. Grothis „Annotationes in V. T." alapul a Vulgatat vévén a zsidó szövegből és LXX.-böl igazítja ; az eredeti szöveg nyelvészete nem valami becses, de annál megbecsülhetlenebbek históriai jegyzetei a zsidók történelméből s idézetei profán írókból a LXX. nyelve megértésére. Értelmezése józan, világos, figyelmes. A zsoltárokat és közvetlen messiatiaknak tartott jóslatokat rendesen más, az iróhoz közelebb álló viszonyokból igyekszik kimagyarázni. — Sokkal becsesb s az ujabb kor előtt is sok tekintetben mestermü : Annotationes in N. T., mely számtalan kiadásban jelent meg egész a legújabb időkig (Gröninga. 1839.). A históriai és grammatikai magyarázati módorban az ujabb kor exegetái méltán nevezhetik magukat utódjainak (1. Voorst „De Ernestio, optimo post H. Grotium duce et magistro interprefum N. Foederis".). Legnagyobb gondot az evangéliumokra, főleg JVlátéra fordított. Clericus (Le Clercq.). Minden O. T.-i könyvre irt commentárt, többnyire latin fordítással vagy paraphrasissal. Kitűnő és maradandó becsüek főleg a kist. könyvekre s kiválóan a Pentateuchusra irt commentára, mely még eddigelő a legjelesbek közzé tartozik s a legújabb exegeták által is sok részben felhasználtatik. Igen nevezetesek a hires Richárd Simonnal (l. „Bibliatanulmányok" ,.Prot. Egyh. Lap" 1864-ik évfolyam) váltott vita iratai „Sentimens de quelques theologiens de Hollandé sur l'Histoire eritique par le P. R. Simon" hol szemrehányásokat tesz ugyan a prot. theologusokra emelt vádakért, s kimutatja hogy R. Simon a bibliai könyvek eredete bizonytalanságából nagyon helytelenül következtet a traditio szükségességére, de távol attól, hogy a kritikát kárhoztatná azt véli, hogy R. Simon nem elég szabadon jár el; ő (Clericus) némely könyvek p. a Pentateuch — Sámuel, Királyok könyve eredetét sokkal későbbre teszi — (a Genesisre nézve p. hivatkozik: 22.2 3 12.se 14.l 4 . 35,2 i-36 •si; 37.ji; 40 •is. s a geográfiái ismeretekre, mint 2.H .i2 és Cap. 10; s azon különös véleményt nyilvánítja hogy a Pentateuch azon Izraelita papok müve lenne, kik a tiz törzs országa felbomlása után az asáyr királyok által Babyloniából visszaküldettek,— kik azon célból irták, hogy az uj Colonistákat a Jehovah tiszteletére tanits'k (2 Kir. 17.24—i2 sj. E véleményét azonban 1693-ban kiadott commentárábán visszavonta,— miért Van Dale — rnenonita— megtámadta, bizonyitva hogy Ezdrás szerkeszté a Pent. t Nem kevés érdemet szerzett Clericus a Patristika tanulmányában is a kritika emez elválhatlan kisérőjében: „Sanctorum patrum opera, edita et non edita, vera et supposita, Tom. 2fol. Amst. et Antwerp. Wetstein Bázelből elűzetve jött Hollandba s lett tanár a remonstransok seminariumában. Itt adta ki az Uj T. görög szövegét. Az alapszövegben nem engedtetett mfg hogy a receptustól eltérjen, de.számos varians lectioval látta el, — s a helyesnek tetsző olvasást közbe szúrta. Folio kiadása becses históriai s nyelvtani jegyzetekkel ellátva.
