Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-06 / 1. szám
bői aztán egyik jeles tanítványa azt okoskodta ki, hogy a madár néha főnév, máskor ige; mert néha meg lehet fogni, olykor pedig nem lehet megfogni (midőn t. i. elrepül.). Á. úr az 5. lapon az egyszerű mondatok elemzés énéi ily alakú állitmányokat használ: „Az ökör bőg. Az őz fut. A pacsirta énekel. A lúd gágog. A fecske repül, stb. tehát mindenütt az ige gyökszavát; ezt mi is helyeseljük ; de mindjárt a 6. lapon, minden, közvetlenül vagy közvetve oda tartozó „tantétel" nélkül ezen állitmányokat használja : „Az ég derült volt. A gyermekek tanulni fognak. A szél elállt. El fog-e állni a szél ? Meg fog-e gyógyulni a beteg ? stb. Van-e ezekben, kérdjük mi, logica ? Akkor tán volna v alami, ha nem igyekeznék egyebütt mindent előre vagy utána nyomban felvilágosítani „tantételeivel." — A 7. lapon ily tantétel áll: „A mondatok szókból, a szók szótagokból, a szótagok hangokból állanak." Itt még a gyermek a szótagokról és hangokról semmit sem tud, tehát e tanlételnek az azokkal való megismerkedés után lett volna helye, mivel egyebütt ugy is tantétel fejezi be az oktatást. A 13. lapon ilyen összetett szókat használ példa gyanánt: „feláll, felir, elér, elüt, megöl, stb." Tehát ily szók fogalmát kell a könyv elején mindjárt megtanulnia, megértenie a gyermeknek: meg, fel, el, le, be, stb. ? Nem lettek volna jobbak ezen, v. ezekhez hasonló szók: acéltok, fapad, kőház, üvegablak, stb. ? S midőn összetételről beszél, nem volna-e szükséges ennek ellenkezőjét az egyszerű-1 is pár szóval megemlitnie ? A 14. lapon e van: „Ha a szóban két magánhangzó áll egymás mellett, s az utóbbi magánhangzó után csak egy mássalhangzó következik, az a magánhangzó egyedül képez egy szótagot. Ez a szó-kiabál, tagolva igy lesz: ki-a-bál." Ez igen hiányos meghatározás; példák az ellenkezőre: ri-ad, ti-ed, di-ód, fi-am, fi-ad, stb. A például felhozott szóhoz (kiabál) hasonlók vezették szerzőt félre; de azokból következtetve is csak, még azt kellett volna utána tenni meghatározásának: „s azon egy mássalhangzó után még következik valamely magánhangzó." Az az eset még: ha két magánhangzó után semmiféle hang, sem mássalhangzó, sem magánhangzó nem következik a szók végén, nincs is érintve; pedig saját neve is könnyen rávonhatta volna figyelmét. Igy maradt megemlítetlenül a három magánhangzó egymásutáni következése a szókban, pl. mi-e-ink, tieitek, fiaitok, Árvaiék, árvaiak, stb. Ha már hozzáfogott a „szótagolás szabályai^ megírásához (11.1.), e rovat csak igy lett volna kiegészítve. A 17. lapon: „A lovak nyerítnek." Itt az állítmány ismét ismeretlen dolog, mert ha a nyerit szót már ismerik, nem következik hogy a „nyeritnek"-et ismerniök kelljen. Magyarázat nélkül semmit sem szabad használnunk, hogy ha egyszer arra adtuk fejünket, hogy mindenre szabályt mondjunk. A 20. lapon e cimet olvassuk: „Főidők az igékben." Mit értsen itt a gyermek a főidők alatt, midőn ezekkel a nem /ő-idők nincsenek szembe állítva ? Ezek nélkül nem érti meg azokat, vagy nem kell vala/ö-időt emlegetni. „Az igében három főidő van," azt mondja szerző. Eddig soha sem tudtuk, hogy az igeidők az igében lennének ! 28. 1. szerint a főidőket azért ismertette meg előre, hogy itt a mondatokban alkalmazza, s még e lapon, midőn azt mondja: „Imádkozni üdvös" — határozatlan módot használ, mit pedig eddig sehol sem ismertetett. (Minthogy e könyvet csak az igeragozásig ismertetem most, itt alkalomszerüleg megemlítem, hogy a régmúlt-időben mindenütt „valáu -1 használ, s már ha a vala helyett „volt" talál valahol eléfordulni a tanuló könyvében a mult alak mellett, vagy hall élőbeszédben, mit fog gondolni : miféle idő?) A 29. lapon értetlenségnek tartjuk azt, a mit a hiányos mondatokról állit: igenis hiányos mondatoknak nevezhetné tán valami német ember, minthogy az ö nyelvében csak parancsolás alkalmával, mikor az illetőre mintegy ráförmed, hagyhatni el a személyes névmásokat. Sokszor a magyarban sem lehet elhagyni, mikor t. i. más személyekkel való szembesítés fordul elé a beszédben. 29 stb. 1. Hogy a szóképzést miért rendezi ide, azt bajosan lehetne kitalálni. Hogy a beszédrészeket miért nem ismerteti meg azelőtt, csak szerző tudja. A szóalkotást két részre osztja, um. szó származásra és szóképzésre, mi által e tárgyat gyermek előtt zavarossá teszi. A 38. lapon ismét egyik igen nagy hibájával találkozunk a latinos ejtegetéssel, hol négy esetet állit fel. Ezt azért teszi, ugyan, hogy a bővített mondatoknál alkalmazhassa, de nem lett volna-e helyesebb már egyszerre a névragozást mind megismertetni, mint érintők fentebb is a határozóknál, s azután hagyni a bővített mondatokat, mint azt kétfelé szakasztani, azért, hogy lényeges hibát követhessen el nyelvünk természete ellen. ? A 39. lapon az egyes 4-ik „ejtésről" miféle tisztázása az a fogalmaknak: „láb, lábak, lábat ?" ezzel ugyan szépen kimagyarázza a v közbecsúszását! A „kiegészitől í is szépen van definiálva (40. 1.) Hát a hol kiegészítő nem szükséges: az alany és állítmány nem teljes értelmü-e (benmaradó munkásságu igékkel?) — Ugyan e lapon mindjárt, ilyenforma állitmányokat lehet látni: „A kegyesek imádják Istent. A tanitó oktatja tanítványait. Az árviz elönti a réteket; stb. stb. Az ilyen igealakok megismertetésének nyomát e használat után csak 63 lappal találjuk! Szerző ugyan igyekszik abban, mint fentebb is megjegyzök, hogy mindent megismertessen, ha lehet, előre, azért állitá fel a „főidőket," az „ejtegetést," stb. s mindezek dacára a 43. lapon, ismét, oly ragu kiegészítőket használ, mely ragokat sehol sem láttunk eddig. Pl. Károly a hugáuaZ beszél. A kovács vasból dolgozik. A kegyes bizik Istenien; stb. E ragok ismertetését ismét jóval, 23 lappal hátrább találjuk meg. Az 51. lapon a személyes-névmásokba elegyíti a birtokos névmásokat, s szintén, némely személy- vagy birtokragozott névragokat is; a főnevek módjára a személyes névmásokat is négy ejtéssel ajándékozza meg. Azt állítja ugyan (55. I.) hogy a nak, nek genitivus (háznak fedele) elmaradhat, de könyve folytán mégis sok helyen használja, mi által nem kis hibát követ el a magyarnyelv természete ellan. Különös, hogy elég példát hoa fel a
