Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-02-03 / 5. szám

vége felé, és a Record-ofíicenak egy irott documentuma megállapítják hogy „a király legfőbb fejévé lett Angolhon minden népének, egyháziaknak ugy mint világiaknak, de nem az egyháznak, mert Krisztus egyedüli feje és kormányzója az ö egyházának," stb. és hogy „a királyi fölségnek nem adatott ujabb hatalom az által, hogy ö az egyház legfőbb fejéül ismertetett el" stb. De VIII. Henrik, Cromwell, Cranmer meg valának győződve és nem ok nélkül arról, hogy a papság olyan állapotban volt, miszerint lehetetlen volt arra a reformált egyház kormányzatát reá bizni; szükségesképen bele kellett abba vinni a világi elemet, s a 16-ik században ezen elem a király volt. De most a 19-ik században a világi elem másutt van, és az angol egyház erőt nyerne az által, ha a keresztyén és felvilágosodott világi férfiakat tanácskozásaiba bocsátaná. VIII. Henrik és Erzsébet ideje óta az alsóháznak és a közvéleménynek befolyása nagyban nevekedett; a korona sokat a parliament elhatározására hágy. Vájjon megtagadhatna-e hasonló előnyt az egyháztól is, ha az megfelelöleg volna képviselve? Végre ha az ellenvetés tétetnék, hogy ily nagy változtatás a dolgok rendjében Angliában soha sem tétetett, én emlékezetbe hoznám azon nagy fontosságú rendeletet, minélfogva a királyné és a parliament megszüntette a keletindiai társaság kormányzó hatalmát, az indiai lázadás után. Soha sem volt az szükségesebb, hogy Angliának protestáns egyháza jó rendezést nyerjen. Mindenki ismeri a romanismus nagyravágyását; a pápai erőszakoskodások sohasem voltak olyan veszélyesek, mint a jezsuitáknak titkos de kitartó eröfeszitései, kik Angliában a continensi romanistáknak segitségével működnek. Nincs-e nekik részük a jelenkor ritualismusában? Nem volt-e kimutatva dr. Manning által a két rendszernek ugyanazonossága. De legyen bár a jezsuitismus az angolhoni jelen mozgalomnál benne a játékban, vagy ne, szükség, hogy Istennek mindenható ereje és a keresztyén népek rendszerezett közreműködése megtartsák a reformatio által visszaszerzett kincset. Cicero (de legibus) azt mondja, — „Vitiorum emendatricem legem esse oportet." Ezen szavakat a mostani időkre is alkalmazandóknak vélem, Meglehet, hogy félreértetem, de én ugy hiszem, hogy a változtatás, amint leirtam, Isten segitségével emelné az angol egyháznak tisztaságát és virágzását, és az országnak jóllétét. Az Úr áraszsza legdúsabb áldásait Önnek hazájára, s tegye Nagy-Brittanniát eszközlőjévé a keresztyénség, az erkölcs és a szabadság előmenetelének az egész világban, Vagyok, Önnek engedelmes szolgája Genf, jan. 10. 1867. Merít D' Auhigné. )v<c T A R G A. Hálán yilatkozat. Tél közepén számos családatyának nem saját hibájokból minden hozzátartozóikkal együtt fedél és élelem nélkül maradni oly szerencsétlenség, mely minden igazán érző kebelt megindit és segélyzésre serkent. Az ily szerencsétleneket saját sorsuk ajánlja legjobban, azért mi is hosszasabb ajánlat helyett csak arra kérjük vagyonosabb olvasóinkat, hogy e hosszas farsang örömei között emlékezzenek meg e szerencsétlen hit- és nyelvrokonokról is, s begyült segélyfilléreiket küldjék vagy egyenesen fentirt urakhoz, vagy pedig hozzánk, mi pedig a nálunk begyülendő kegyes adományt azonnal elküldjük illető helyére. Szerk. Ha már a keresztyénség feltűnése előtt is oly kitűnő magasságba helyeztetett az embert ékesítő szivtulajdonok között a háládatosság, hogy Marcus Tullius Cicero azt ,,minden erények anyjá"nak nevezte: mennyivel kevésbé homályosulhatna el vagy válhatnék idegenné e drága gyöngye a kebelnek korunkban, midőn a Krisztus vallásának folytonosan nemesítő befolyása s mívelése alatt álló szív érzelmeire a vett jótétemények, sokszorosan nagyobb benyomásuak, meginditóbbak, kell hogy legyenek; s épen azért mennyire megbélyegeznék magukat azok, kik elég érzéketlenek volnának megfelejtkezni azon mentő kezekről, melyek a veszély idején nem késnek segélyt vinni, a sorsüldözött szerencsétleneknek, hogy azokat a teljes tönkrejutás után bekövetkezni szokott végső menedék, a koldúsbothoz fordulástól visszatartsák. Mi ez utóbbiak közé soroltatni nem akarván, söt a nyilvánult tettleges részvét nagyságát egész a meghatottságig elevenen és mélyen érezvén, — bár a véghezvitt jótett nem szorul dicsérgetésekre, mert az legigazabb s legmaradandóbb jutalmát a boldogító öntudatban birja, — ugy tetszik nekünk, hogy mindig fájna a gondolat, ha hallgatással mellöznök azon egyesek s községek neveit, kik és melyek a helyiségünkben mult év oct. és decemb. hónapjaiban,