Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-10-13 / 41. szám

ben a beszédben sok egyes igazság, s szépen elmondva található. XIII (A világ szerelme.). Nehéz erről a tárgyról ezen a hangon beszélni, hogy az ember valamennyire hasznosan szóljon. Itt már különösen bele kell nyúlni az életbe, és tisztán láthatóvá tenni példák által a határokat. Azért olyan egyhangú, lapos az első rész, és semmit sem mond olyat, mit az ember ezerszer ne hallott volna, anélkül, hogy annak valami hasznát venné. A másik rész már sokkal jobbb; itt a tárgyalási mód helyén van, sok szép és igaz van benne, s ugy elmondva, hogy újnak látszik. XIV. Egy szó az ó testamentom köpenye alatt saját korunkhoz, a mi népünkhöz. Őszinte, igaz és komoly, s a bevezetés és első részben a hang néhol egészen prófétai. A második rész már nagyon is egyhangú; némi kedvetlenség látszik a kidolgozáson, bár a tartalom jó, s csupán a zárszónál esik jól azt az egyszerű komoly rövid intést hallani, melynek természete hozza magával, hogy olyan legyen. XV. (Az Isten nagysága és ember nagysága.) Nagy, sokat mondó cim, de a tárgyalás nem meriti ki, csak a természeti világban mutatja fel, pedig ez csak egyik oldala annak, a másik az erkölcsi világban. Hasonlókép az ember nagysága nemcsak az alázatosságban áll (ez az egyik oldal,) hanem ez az alázatosság s önodaadás az Istennek, ád erőt nagyok véghezvitelére, emel fel, tesz erőssé bennünket. A kettő együtt (az alázatosság és az erő) teszi az ember nagyságát. Ezt a hiányt érzi az ember az egész beszéden; még szinte kár, hogy az első rész utolja, a rövid de annyi tiszteletet keltő — „az ő neve szent!" — bővebben ki nincs fejezve, a mint az megérdemelte volna. Különben a nyelv komoly, méltóságos s egészen tárgyhoz illő ; az ilyenekhez legalkalmasabb a szerző nyelve. XVI. Egyszerűen szép beszéd sok igazsággal, bár a két rész semmi összefüggésben sincs egymással az egy Kereresztelő nevén kivül, azonban tételül maga szerző csak annyit mondott ki, hogy a Keresztelőről fog beszélni. Mint csaknem mindennütt, ugy itt is felveszi a szónok festésül a természetet, s a második rész utolja felé megragadó szép képet ád egy pár vonással a puszták prófétájának állapotáról. A beszéd végén álló kis bezárás csak ugy van hozzácsapva a tárgyhoz, minden összefüggés, minden rávezetés nélkül; amely egy harmadik rész tárgyát képezhette volna ugyan, de igy kifejtetlenül s épen bezárásul oda ragasztva nagyon elkívánkozik a többitől. Mennyi sok szép dologgal be lehetett volna zárni e beszédet, párvonalat húzva a keresztelő kora és korunk között, felemelve a ma is hitért, igazulásért sóvárgó lelket, és sújtva azt? ki csak kíváncsiságból megy a prófétát hallgatni'? XVII. (A keleti csillag.) Ez volna a kötet legszebb beszéde, ha néhány a beszédbe nem illő — sor annyira nem zavarná az összhangot és élvezetet. A bibliai szöveg egyike a legszebb költői képeknek a Krisztus születésének megdicsőitésére, de csak költői kép, a mely prédikáció alapjául szolgálhat ugyan, de a belőle vont tanulságok-, hasonlatok- és párvonalokért, s mindenekelőtt ugy tárgyalva, hogy a magyarázatból kilássék, miszerint e kép csak jelkép, hüvelye nagy és szép igasságoknak, a melyek mintegy bele vannak takarva ezen ruhába, hogy szemmel látható alakjuk legyen Szerző ezt a tárgyalási hangot nem találta el mindenütt; ö a bölcsek vándorlását történeti ténynek veszi, s a költői képet okoskodás alapjául téve, egy pár igen naiv orthodoxus következtetést von. Ilyen mindjárt a bevezetés végén: „Tehátmár mindjárt a Megváltó világrajövetelekor nyilvánvalóvá lett a pogány népeknek ő hozzávaló óhajtozása." Hasonló naiv a részletezés: „Nem csekély fontosságú, sőt kiváló figyelemre veendő körülmény az, Atyánfiai! hogy azok, a kik a távol napkeletről eljőnek s a Megváltót keresik épen bölcsek, tehát tudománnyal foglalkozó férfiak stb!" Ez a részletezés lerántja az embert egy pillanatra a költészet egéből, s a mely részletezésre ott egyáltalában semmi szükség nincs, ilyen mindaz a hely, a hol a szöveg történetkép tárgyaltaik. De ez a kisebb rész. Szerző maga is érzi, hogy ez a hang nála nem természetes, és siet a valódi hangon szólani, szépen, igazán, sok helyt megragadólag. Az a méltóságos, tömött, erőteljes nyelv, mely e beszédeknek sok helyt sajátja, e füzet prédikációi közt ebben nyilatkozik leggazdagabban. Ilyen mindjárt a a bevezetésben az a hely, a hói a keresztyénység világra való hatása iratik le. Ilyen a mérhetetlen eget vizsgáló lélek állapotának leirása, s különösen az első rész utolja, mel.y a művészi szép alakjában megjelent igazságnak egész erejével és hatásával bir. S ilyen helyekben gazdag az egész beszéd. A szövegből vont igazságok is szépek és tartalmasak: a tudás elégtelensége; az igazi bölcseség alázata; a gyermek fejedelemsége stb. Általában az egész beszédben sokkal több a szép és igaz mint a tévesztett, s épen azért esik oly roszul ezt látni közte. XVIII. (Győzelem a halál felett.) Igazi nehéz théma arra nézve hogy korunkban az ember meggyőzőleg beszéljen róla, (de azért világért se mondjuk, hogy hálátlan vagy fölösleges,) a mikor még az egyszerű paraszt ember is csak végső elgyengülésében hajlandó egész odaclással a feltámadás botjára támaszkodni. A rendes tárgyalási mód szokott lenni ujabb időben • erkölcsi és értelmi okokból bizonyítgatni a halhatatlanság sziikségképeniségét. Nem mondjuk, hogy rosz, azonban gyengesége van ezen eljárásnak, hogy szorosan magában hordja a kételyt a halha tatlanság felől. Épen midőn legerősebben bizonyit, akkor kételkedik legjobban. Ennél sokkíil imposantabb. a halhatatlanságot mint kétségtelen bizonyságot felvenni és beszélni róla a nélkül, hogy a Jézus nevén kivül egyébbel bizonyitanánk. A hatás részben a szónoktól részben a hallgatók vallásos minőségétől függ. Ezt a módot választja a jelen beszéd, szólván a halál mivoltáról Krisztus nélkül és Krisztussal. Az első rész a jövendőbe vetetett hit nélküli halál rettenes voltát élénken és sok oldalulag tárgyalja; de mára kiengesztelődésből, a vigaszból (2-ik rész) hiányzik az a minden kételyt letörő erő, a mely a közvetlen bizonyosság, ugy hogy a végén is csak a halál rettenetes voltának gondolata uralkodik. Azután bántó a második rész utolján az az örök kárhozat, mely azokra vár a halál után, kik a feltámadásban nem hisz-