Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-10-13 / 41. szám

nem kerekedik ki eléggé, hanem csak mintegy előrészét képezi a másik beszédnek, már föntebb emiitettük. A IV-ik prédikáció a bűnös megtérítéséről szól. A bevezetés meglehetős erős dogmatikai felfogással a bűntudat egyetemességét mutatja ki. A másik két rész: hogy miként bánnak rendesen az emberek a megtérni akaró bűnössel, és hogyan kellene bánniok ? Az első részen erősen éráik az élet igazsága, de rövidebben szól a kelletinél; a második rész bővel.b és bizonyos tekintetben szebb is; sok igazság szépen elmondva. A berekesztés szép hasonlatát idéztük. V. A nyugalomról. Ismét fél beszéd, de mégsem annyira mint a harmadik volt. Kevés ujat és kevés szépet tartalmaz, azt is keverve mindennapi- vagy épen terméketlen okoskodásokkal. A bevezetés a Jézus nyugalmáról szól. A stylistica nagyon is egyszerű voltánál fogva nem olyan szép, mint a milyen a felhozott tartalom által lehetne, különben bevezetésnek jó, és mondhatni az egész beszédben legtartalmasabb. Az első rész egészen természettelen mezőn forog, a hol. bajos dolog argumentálni; maga szerző is érzi ezt, mert itt elhagyja gazdag lélektani ismerete. Azután mikor a szív titkon, a maga legbensejében nyugalom után óhajtozik, — némi igen ritka pillanatokat kivéve — nem a sírok és temető nyugalmát óhajtja magának, hanem igenis azt a nyugalmat, a mi,a második részben érintve van. Hogy Jézus milyen nyugalmat ád, igen helyesen van felfogva és előadva, de oly röviden, hogy nem áshat magának elég mély medret a kedélyben. Általában a kialakítás meglehetős gyarló az egész beszéden, mintha szét akarna esni darabokra; nincs meg a gondolatmenetnek az a kerekdedsége és könnyedsége, melyet mind olvasni, mind hallani olyan jól esik. VI. Folytatása az előbbi beszédnek, s tulajdonkép ez szól a valódi nyugalomról. Az egész beszéd a feltett kérdésre — a szük kerethez viszonyítva — kielégítő feleletet ád. A bevezetésben — midőn a lelkek Krisztus idejébeni rabszolgasága és nyugalom utáni vágyódása rajzoltatik, — talán a beszéd teljesebbé tételére s közelebb hozatalára szolgált volna, ha kapcsolatban megemlittetik, hogy napjainkban is annyi hívő és kételkedő keresztyén lelkét nyomja — majdnem épen ugy mint akkor — a vergődés a bizonytalanság terhe. Az első rész szép hasonlatait és gondolatait kár, hogy rontja a végéhez csatolt „uagy fontosságú pont," a mely sem a beszédhez nem tartozik és ott nem világosit, sem általában nem olyan, a mit elmondani érdemes volna. A második rész szép és lélektanilag igaz. VII. Tökélyesbülés a multak elfeledése által. Tagadhatatlan, hogy az igazság egyik oldalának ad kifejezést, de épen annak, a melyik korunkban egyáltalában nincs háttérbe szorítva, söt inkább egész a visszaélésig használjuk azt. Igaz hogy az egyház különösen a protestáns egyház — többé-kevésbé mindig a másik oldalt hangsúlyozta és emelte ki, de hiszem épen az is volt és az is lesz mindig feladata, miután ez az oldal részint az emberi gyarlóság részint az élet többi körei által mindig meglehetősen előtérben van, s maguk a felhozott zárdaféle végletek is, mig hajdan a nagy élet szükségképeni fejleményeihez tartoztak, ma már inkább ezen oldal túlsúlyra jutásából állanak elő (leginkább a catholica egyházban) egyik véglet a másikra átvezetvén. Azután bármennyire tessék is az ilyen beszéd pillanatra a kedélynek, érzi maga a hallgató, hogy bizonyos tekintetben lehetetlent vitat. A bevezetés hosszasabban késlekedik Pál apostol rajzánál, mintsem az arányosság és a mű egysége megengednék. Az első rész csak egy pár rövid hasonlattal bizonyít; igaz hogy nem is igen van mivel bizonyitnia, mert a felvett tétel nagyon kis mértékben általános, s ott tulajdonkép nem is az ártatlanságot sajnálja az ember, hanem az ártatlanság boldogságát, a mi bár fogalmilag összeesik, mégis a bizonyításnál különböző, a mit szerző saját tárgyalása igazol. A második rész legjobb és legigazabb, a harmadik — valamint a fentebbi értelemben az egész beszéd — ellenkezik a protestáns vallásos érzelemmel, valamint — elmondhatjuk — az egyetemes erkölcsi érzéssel. VIII. Az egész beszéd szép de nem eléggé meleg, hogy a mit mond, éreztesse is. A bevezetés szépen indul; az első részben a testi és lelki hazátlanság össze van keverve, különben elég jól megy. A második rész már inkább magyarázatos, s hirtelen végződik, mintha szerző sietne, hogy már csakugyan hosszan beszél. IX. Mózes gyermekkori történetének kibővítése és egyszerű magyarázata; nem minden tartalom, — de minden megkapó vagy erősebben érezhető szépség nélkül. Mózes történetében az általános érdekű vonások nincsenek oly elevenen rajzolva, hogy a részvétet fölébresztenék, s innen a néhány sorból intés vagy alkalmazás is hidegen hágy. — Néptanitásnak nagyon hideg és messzetárgyu, lélektani fejtegetésnek nem elég uj és figyelemgerjesztő. Ilyet mentül ritkábban. — X. Az eddigiek közt a legszebb s legtökéletesebb beszéd ; a gondolatok a tárgy mélyére hatnak, s azt röviden de tisztán megvilágosítják. A nyelv erőteljes, szép, méltó a tárgyhoz; a hasonlatok és példák néhol-néhol megragadok és igazi világositok. Az első rész végén a grandiosus előadásra közvetlen szinte arcul csapja a kedélyt az a „de lássuk már"-féle átmenet Az a világ feketeségeire vonatkozó példa argumentumnak kissé naiv, hasonlatnak kissé keresett. Az utolsó pár jó szó jobb lett volna, ha elmarad, mert igy majdnem minden magyarázat nélkül oda vetve árt a munka egységének. XI. Gazdag szöveg; az elrendezés magától kínálkozik. Az első két rész szépen fejteget, az utóisóban megfogy az erő és szépség, s oly röviden szól a dologhoz, mintha már irója kifáradt volna s nem akarna többet beszélni. XII. (A lelki aratás.) Egy nagyszerű igazság röviden, helyesen, de nem elég kimerítőn tárgyalva. A szöveg rövid, kategorikus, erőteljes, nagyszerű alakja imitt-amott meglátszik a beszéd nyelvezetén is, de nem nyúl elléggé mélyre, hogy a velők megoszlatásaig hasson. Pedig alig van erre nézve alkalmasabb szöveg, mint az illető, külön-